Talán hat évvel ezelőtt találkoztam először Brunner Tamással. E találkozások az iskola konyhájában váltak rendszeressé, az elmaradhatatlan kávézás ürügyén. Mindez egy közös munkahelyen, a munkától ellopott tízpercekben történt. Hamar az irodalomra, az irodalmi életre terelődött közös érdeklődésünk okán véget nem érő diskurzusunk. Olyan érzésem volt, mintha sok-sok éve ismernénk egymást, és minden jel arra mutat azóta is, hogy Dr. Brunner Tamás is így érzi. Egyszer aztán szerényen azt kérdezte Tamás, hogy elolvasnám-e egy írását, és mondanám meg, hogy jó-e. Mondtam: oké, jöhet. Nos, azóta minden írásának hűséges olvasója voltam. Első novellafüzérének kiadását szerkesztettem, később pedig, amikor színpadi szerző és szereplő bújt ki csokornyakkendője mögül, minden előadásának nézője, kritikusa is voltam. Most pedig, hogy a sorozat meg ne törjön, lapindításának vagyok egyik részvevője.

A magyar irodalomban ősrégi hagyomány, hogy a jog emberei egyszersmind az írás emberei is. A bíró, a jegyző, az ügyvéd éjjelenként ismét a papír fölé hajolt és megszabadulva a paragrafusok, az eljárásjog útvesztőjéből, a büntetőjog bilincseitől és a polgárjog szigorú osztatú szerződéseitől fantáziáját szabaddá engedi és ír. Különös metamorfózis ez, hiszen a kéz, a toll, és a papír ugyanaz, mint nappal, csak éjjel kötöttségek nélkül alkothat, nem nyűgözi a szellemet semmilyen kötelem. Nagy írók, költők születtek így a mi irodalmunkban. És akik mások pályára állását fórummal, irodalmi lappal segítették, azok közt is számosat találunk ilyet.
Brunnert elragadta szenvedélye mára és lapot indít. Ő azt mondja, különös címválasztásáról (Budapest–Bristol), hogy a Nyugat az örök és megkerülhetetlen példakép, hiszen Bristol a kávéház neve, ahol irodalmunk eme világító fárosza megszületett, fővárosunkban, Budapesten. Ez így is van. Felfogható annak, hogy még ma is a világítótorony egyre távolodó fénye mutatja az utat az írástudóknak – és olvasóiknak. Nekem kicsit mást is jelent: Bristol a kikötőváros, az Egyesült Királyságban, ahonnan az első időkben a hajók indultak nyugatra, Amerikába. Ahogy Rimbaud írta: „Elhagylak Európa, únt gátú ócska föld” – hányan és hányan érzik azóta is, hogy el kéne menni, aztán maradnak. Talán nem is akarnak elmenni valóban. Így aztán Bristol ennek az elvágyásnak is szimbóluma – az irodalom dimenziójába helyezve. Igen, olvassunk végre. Olvassuk végre újra irodalmunkat! A Nyugatot is, ne csak a legnagyobbakat, hanem mindenkit. Olvassuk újra azokat is, akik titkon őket folytatják, és talán méltók is arra, hogy folytassák.

Mindenki volt már úgy, hogy régi nagy olvasmányélményét megújította, néhány év, évtized múltán. És akkor minden más megvilágításba került, megértettünk elsőre meg nem értett mondatokat, helyzeteket, egyszerre más lett az írói képzelet által teremtett világ, mert az eltelt években mi változtunk, s a változott tükör ugyanazt is másképp adta vissza. S úgy is jártunk nemegyszer, hogy azon csodálkoztunk, mit szerettünk vajon ezen előszörre? Mindkét élményért érdemes újraolvasni. Még érdekesebb az, amikor a régi és az új egymás mellett áll: kiderül, hogy nem is változtunk annyit, világunk minden fejlődés-illúzió ellenére szinte ugyanolyan, mint a dédié volt.

Jó lesz felfedezni a Budapest Bristol oldalain a mai élő alkotók tollaiból született írásokban írói hagyományaink folytatását. Jó lesz olvasni azt is, hogy a magyar és a más nyelvű novella, esszé, vers ugyanazt milyen fénytöréssel ábrázolja. Jó lesz ismét olvasni, mert, ahogy a folyóiratban mondjuk: csak az ember olvas.

Jó lesz ismét olvasni. Mondjuk meg őszintén: mostanában nem olvasunk annyit, mint 20-25 éve, igaz? Vagy lehet, hogy igen, de képernyőről. És nem úgy, ahogy diákkorunkban, takaró alatt akár, vagy az esős őszi ablak előtt a fotelba kucorodva. Szeretnénk visszaadni ezt az élményt leendő olvasóinknak. Lehet, hogy sikerül, és akkor az olvasót társunknak fogjuk tudni, az alkotás, közvetítés és befogadás körforgásában. Szeretnénk olyan kávéházas, elgondolkodtató, akár évszázadnyi időt és tengernyi teret is átívelő olvasmányélményt nyújtani, ami visszaadja az olvasó képzeletének azt a munkát, amit a kép (a tv és a számítógép monitora) az utolsó évtizedekben elvett tőle.

Mezővári Gyula főszerkesztő neve korábban az IPM folyóirat újraindításával lett igazán ismertté, munkája az igen népszerű és remek folyóiratot a tetszhalálból támasztotta föl, s ez most is garancia. Gereben Márton – a lap designere –, hihetetlen érzékenyen találta meg azt a formavilágot, amely ennek a napjainkban a magyar sajtóban nem reprezentált szegmensnek, nosztalgikus hangulatnak képi megfogalmazását jelenti, és csodás hátteret, környezetet ad a szövegeknek.

Budapest – Bristol, 2009. Nyugatra, Nyugatról Keleten, a Keletinél, Budapesten, Békéscsabán, Pécsett, Kecskeméten, Pozsonyban és Caracasban. Mert volt egy Nyugat, 1908-ban.

Szolláth Mihály