Ady: A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el:
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre a vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csönd, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Az én kedvencem:

JÓZSEF ATTILA: ÓDA

(Mellékdal.)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihül e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos viz, fürödj meg;
ime a kendő, törülközz meg;
sül a hus, enyhitse étvágyad;
ahol én fekszem, az az ágyad.)

Én ezt szeretem nagyon:

Schein Gábor
Se út, se határ

Mintha vissza is ugyanaz múlna.
Tenyérnyi testben öregszem. Míg
szavam nem szegik a forgó kések,
vándorfiadként magaddal vihetsz,

és taníthatsz dombra, nyomokra,
kerekre mosott állókövekre,
de szívedből, ha rám ismersz,
kilopom magam: halottból

a madarat, hogy meggyűrűzve
visszavigye, hisz fogolyként
élt, a szájadba a nevemet,
és ne legyen út, se határ, mely
tőled elzár, hozzád elvezet.