db / oldal
2009. október 20., 09:05
Szürke köd ereszkedett a tájra. Ahogy befordult a szűk kis zsákutcába, csak a Hold világította be a hófödte tájat. Rég járt itt. Már több hónapja nem látta a szerelmét.
Ahogy kiszállt a kocsiból, jó nagyot szippantott a friss levegőből, ahogy ezt mindig is tette, akárhányszor megérkezett. Az utcai lámpa fénye bevilágította a járdára vezető utat, mégis egy pillanatra a bizonytalanság érzése fogta el, ahogy benyitott az ajtón. De ez abban a pillanatban elmúlt, ahogy az ismerős bútorok visszaköszöntek neki. Nahát, a pipacsos kép új, eddig az nem volt ott a falon. Lenyomta a belső ajtó kilincsét, és hirtelen megcsapta az orrát a sült alma illata. Milyen jellemző Őrá. Más házakban ilyenkor, Szentestén a fenyő, az illatos gyertyák, és a mézeskalács illata terjeng, nála csak a sült alma. Mégis elfogta valami dejavu érzés, hiszen olyan nagyon ismerős minden, a szoba, az illat, a fények... Mintha már valahol, valamikor megtörtént volna mindez vele, vagy magával hozta az előző életéből?
Halkan szólt a zene a belső szobából. Valami meditatív melódia. Tétován megállt az ajtótól pár lépésre, maga sem tudta merre induljon, láthatólag idelenn senki sem tartózkodott.
De, ebben a pillanatban, talán az ajtónyitás hangjára feleszmélve, kíváncsian, vajon ki jöhetett ilyenkor, lépések gyors, szapora hangja hallatszott odafentről.
Megdobban t a szíve. Nem képzelte el előre ezt a találkozást, nem szövögetett álmokat róla, hagyta, hogy a sors irányítsa, s teremtse meg azt, aminek úgyis be kell teljesednie. Mégis. Furcsán,szaporán kezdett verni a szíve, néha ki kihagyott.
A léptek felgyorsultak, de ahogy elérték a lépcsők meredek akadályát, finomodtak, óvatossá váltak, mígnem a legalsó lépcsőfokra érve, megmerevedett egy pillanatra a meglepetéstől ahogy megpillantották egymást. A nő a köztük levő pár méteres távolságot repülve tette meg, és a karjaiban landolt, hangtalanul. Ahogy megérezte testének kipárolgó illatát, keveredve a parfümje illatával, az agyában kattant valami, kikapcsolt, és a lelkét elárasztotta valami megfoghatatlan, soha nem érzett érzés, ami keresztülfurakodott minden idegszálán, minden porcikáján, minden sejtjén. Nagyon mélyről tört fel belőle az, amit annyira igyekezett elfojtani a hosszú, végtelennek tűnő hónapok során. Most, végre megengedte magának, hogy végre boldog legyen.
Olyan erővel szorította magához szerelmét, hogy egy pillanat tört része alatt megijedt, hogy eltöri a nő madárcsontjait. És Ő beleolvadt a karjaiba, teljesen átadva magát a mérhetetlen örömnek, hogy végre, végre itt van, hogy végre láthatja, hogy ölelheti szorosan, többé el nem engedve. A férfi megdöntötte kissé, szokásához híven, hogy kellemes hajlásszögből tudja csókolgatni a szeretett lény nyakát, hogy belenézzen mélyen a szemébe, és a néma kommunikációval mondja el, amit oly rég óta akart elmondani. A nyelve beszélt, a nő teste válaszolt. Nem volt nehéz lehámozni a pár ruhadarabot róla és belezuhanni vele a szerelem mély tengerébe.
Innen már nem volt menekvés. Minden képzeletet felülmúlva teljesítette be a sors azt az utat, amit meg kellett járniuk.
Ez volt a legszebb Karácsony, ez volt a legszebb este, ez volt a legszebb szerelmes együttlét, amit sem előre eltervezni, sem megálmodni nem lehetett volna.
Ahogy kiszállt a kocsiból, jó nagyot szippantott a friss levegőből, ahogy ezt mindig is tette, akárhányszor megérkezett. Az utcai lámpa fénye bevilágította a járdára vezető utat, mégis egy pillanatra a bizonytalanság érzése fogta el, ahogy benyitott az ajtón. De ez abban a pillanatban elmúlt, ahogy az ismerős bútorok visszaköszöntek neki. Nahát, a pipacsos kép új, eddig az nem volt ott a falon. Lenyomta a belső ajtó kilincsét, és hirtelen megcsapta az orrát a sült alma illata. Milyen jellemző Őrá. Más házakban ilyenkor, Szentestén a fenyő, az illatos gyertyák, és a mézeskalács illata terjeng, nála csak a sült alma. Mégis elfogta valami dejavu érzés, hiszen olyan nagyon ismerős minden, a szoba, az illat, a fények... Mintha már valahol, valamikor megtörtént volna mindez vele, vagy magával hozta az előző életéből?
Halkan szólt a zene a belső szobából. Valami meditatív melódia. Tétován megállt az ajtótól pár lépésre, maga sem tudta merre induljon, láthatólag idelenn senki sem tartózkodott.
De, ebben a pillanatban, talán az ajtónyitás hangjára feleszmélve, kíváncsian, vajon ki jöhetett ilyenkor, lépések gyors, szapora hangja hallatszott odafentről.
Megdobban t a szíve. Nem képzelte el előre ezt a találkozást, nem szövögetett álmokat róla, hagyta, hogy a sors irányítsa, s teremtse meg azt, aminek úgyis be kell teljesednie. Mégis. Furcsán,szaporán kezdett verni a szíve, néha ki kihagyott.
A léptek felgyorsultak, de ahogy elérték a lépcsők meredek akadályát, finomodtak, óvatossá váltak, mígnem a legalsó lépcsőfokra érve, megmerevedett egy pillanatra a meglepetéstől ahogy megpillantották egymást. A nő a köztük levő pár méteres távolságot repülve tette meg, és a karjaiban landolt, hangtalanul. Ahogy megérezte testének kipárolgó illatát, keveredve a parfümje illatával, az agyában kattant valami, kikapcsolt, és a lelkét elárasztotta valami megfoghatatlan, soha nem érzett érzés, ami keresztülfurakodott minden idegszálán, minden porcikáján, minden sejtjén. Nagyon mélyről tört fel belőle az, amit annyira igyekezett elfojtani a hosszú, végtelennek tűnő hónapok során. Most, végre megengedte magának, hogy végre boldog legyen.
Olyan erővel szorította magához szerelmét, hogy egy pillanat tört része alatt megijedt, hogy eltöri a nő madárcsontjait. És Ő beleolvadt a karjaiba, teljesen átadva magát a mérhetetlen örömnek, hogy végre, végre itt van, hogy végre láthatja, hogy ölelheti szorosan, többé el nem engedve. A férfi megdöntötte kissé, szokásához híven, hogy kellemes hajlásszögből tudja csókolgatni a szeretett lény nyakát, hogy belenézzen mélyen a szemébe, és a néma kommunikációval mondja el, amit oly rég óta akart elmondani. A nyelve beszélt, a nő teste válaszolt. Nem volt nehéz lehámozni a pár ruhadarabot róla és belezuhanni vele a szerelem mély tengerébe.
Innen már nem volt menekvés. Minden képzeletet felülmúlva teljesítette be a sors azt az utat, amit meg kellett járniuk.
Ez volt a legszebb Karácsony, ez volt a legszebb este, ez volt a legszebb szerelmes együttlét, amit sem előre eltervezni, sem megálmodni nem lehetett volna.
2009. október 19., 12:37
Egy nem mindennapi történetet szeretnék elmesélni, legalábbis nekem nem mindennapi. Kapcsolatunkat sokszor úgy hívjuk egymás között a párommal, hogy ,,két rokkant egymásra találása".Nem véletlenül. 20 éves lány vagyok és fiatal korom ellenére nagyon sok rossz dolog ért már az életben, egy évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak nálam, azóta négyszer műtöttek, ma is kezelésekre járok. Miután megtudtam hogy beteg vagyok teljesen visszahúzódtam a családom körébe,és bár megmaradt az optimizmusom nemhogy fiúkkal nem ismerkedtem, de lányokkal sem tartottam fenn kapcsolatot. Aztán eljött az augusztus, amikor is a keresztapám 50. születésnapjára meglepetésbulit szerveztünk. És itt találkoztam Vele. Én lufikat rakosgattam a csillárra és ekkor belépett egy kétméteres nagy ember a szobába és fogalmam sincs mi történt, de ettől a perctől kezdve el sem engedtük egymást, úgy éreztem mintha ezer éve ismerném. Nem akartam neki megfelelni, mert tudtam hogy szeret úgy ahogy vagyok, és ez viszont is így van. Azóta eltelt két év, megint jöttek a rossz dolgok, motorbalesetet szenvedett, kómába került. De most újra együtt vagyunk. Hála Istennek nem lett a kómának súlyosabb következmény, megtanítottam újra beszélni, de ez a legkevesebb. Mindig azt mondja kaptunk mindketten egy új esélyt, egy boldogabb életre. Szeretjük egymást és úgy gondolom a mi kapcsolatunk már mindent kibír.
2009. október 19., 09:24
A feleségemmel 200-ben találkoztam egy kínai étteremben. Igazából egy listatalálkozón vettünk részt. Már akkor szemeztünk és utána hetekig elkíséertem Őt a buszállomásra-a Népstadionnál.
2009. október 19., 08:26
Ez a randi 2000 októberében kezdődött, és soha nem lesz vége. A szerelemből szeretet, és egy életre szóló barátság lett. (pedig azt mondják a szerelemből nem lehet barátság. Most, hogy ezt leírtam, elgondolkodom, lehet, hogy mi még mindig szerelmesek vagyunk egymásba, de apró sérelmeink miatt ezt a tudatalattiba tettük, nem tudom...)
Szépfiú férjemtől 14 évi házasság után elváltam, mert Ő minden nőnek tetszett és ezt ki is használta. Budapestre költöztem. Mivel bankban dolgoztam egész életemben, hát hol próbálkozzak munkát keresni, hát a bankban. 2000 februárjában kezdtem az új munkahelyen. A kedves kollégák közé gyorsan ment a beilleszkedés, és a szakmát is könnyen elsajátítottam.(Nem volt nehéz, csak a könyvelési rendszer más.)
Nagyon szeretem az embereket, és a visszajelzések alapján Ők is engem. Kialakult ügyfélköröm van, akik csak hozzám jönnek ügyintézni.
Októberben a 13 pénztárból átkerültem az 1-be, és ekkor történt a csoda
A pultommal szemben várakozott egy férfi sorszámmal a kezében, mikor ránéztem a tekintetünk össze találkozott, éreztem, hogy a pillantása megperzselt, és a gondolat végigfutott az agyamon bárcsak hozzám kerülne. Lenyomtam a hívó gombot….. Nem befolyásolható, hogy ki következzen,és nem tudtam a sorszámát sem,de az égiek és a gondolat teremtő ereje….igen Őt szólítottam. Láttam, Ő is nagyon örül, hogy hozzám került, széles mosollyal jött felém. Egy nagyon kellemes hang köszöntött. Mikor befejeztük az ügyintézést, megkérdezte, hogy oldható meg, hogy mindig hozzám kerüljön.( Idestova 8 éve csak hozzám jön,ügyintézni, pedig a rendelőjétől 2 percre van egy bankfiókunk…) Természetesen egy névkártyát is kaptam,ha gondom adódna fogaimmal, szeretettel vár. (Természetesen Ő a fogorvosom, és fogaimat gyönyörűen rendben tartja a mai napig.) Április körül történt, hogy röntgenezte a fogam és a fránya film hibás volt. (Egy foltot mutatott,de ezt csak utólag tudtam meg.) A röntgen után megnézte a fogat,és rettenetesen izgatott és ideges lett,nem tudtam mire vélni…gyere azonnal új röntgent kell készítenem,mikor ezt is megnézet,megkönnyebbülve kedvesen mondta, azt hittem baj van. (Ekkor éreztem ez a férfi komolyan aggódik értem,fontos vagyok Neki, ezt olyan csodálatos érzés,hogy szavakkal nem lehet kifejezni)
Minden hónapban egyszer jött ügyintézni, így volt ez novemberben, és decemberben is. Karácsony előtt megérkezett,és ügyintézés után a táskájából elővett egy gyönyörűen becsomagolt ( jó éjt mentholos csokoládét) aranyszalaggal átkötve, egy angyalka volt rajta,aki Ámor nyilát lőtte ki éppen. Ma is megvan az angyalka, mindig velem van.
Ekkor már éreztem, hogy kölcsönös a szimpátiánk,de én még éppen egy befejezés előtt álló kapcsolatban voltam,olyan se vele se nélküle….
Januárban a kapcsolat az élettársammal megszakadt, a karikagyűrűt letettem, és jött a jó megfigyelő barátom. Látta, hogy már nincs gyűrűm, és moziba hívott. Még nem tudtam elfogadni a meghívást, mert az élettársammal való kapcsolatom, még gúsba kötött, szomorú voltam,mert nem dolgoztam fel a szakítást Agyilag tudtam,hogy vége,de érzelmileg még kötődtem hozzá. Sajnos ez később is kihatással volt rám.
Februárban ismét jött a fogorvosom , ismételten felajánlotta a moziba való meghívást,és én elfogadtam. Csodálatos szombati nap volt, beszélgetés, mozi, vacsora, hazavitt autóval,és felajánlotta a következő hétvégét is. Nagyon szép napokat töltöttünk együtt,kirándultunk, múzeumba mentünk……míg egyszer meghívott a lakására. Megtörtént amire mid ketten vágytunk….Éreztem,hogy nagyon szerelmes vagyok,és ekkor a félelem is úrrá lett rajtam. Istenem, ez a szépfiú is olyan lesz mint a férjem volt….
Ettől kezdve kialakult bennem egy féltés, egy féltékenység, nem akartam elveszíteni…..Hét közben nem találkoztunk,de napi telefonos kapcsolatban voltunk. Jött a szombat,és lemondta a találkozást,hogy konferenciára megy,de vasárnap találkozunk. Szombaton úgy éreztem fel kell hívnom,nem lett volna szabad. Felvette a telefont,nagyon kedves volt,és közben megszólalt a kaputelefon….. Beleszólt egy női hang,miért nem nyitod már ki,miért várakoztatsz……Bennem egy világ omlott össze……..Elköszöntem,letettem a telefont, a szívemet úgy marcangolta a fájdalom,hogy azt hittem belehalok.
Vasárnap jelentkezett, hogy hová menjünk, és rögtön magyarázkodott, hogy a kolléganője volt a hölgy és Ő vitte Őt a konferenciára. Nem ellenkeztem a füllentése ellen, de kedvesen lemondtam vasárnapi találkozót. Ettől kezdve sms-n értekeztünk néha a kapcsolatunk ellaposodott. A sebzett lelkem megnyugodott, és úgy alakult,hogy felhívott az előző társam újra összeköltözünk.( fél év,és ismét szétváltak útjaink)
Fogorvosom felhívott a fél év alatt, lenne e kedvem moziba menni,és közöltem vele,hogy visszatértem régi kapcsolatomba, éreztem a hangján,hogy hidegzuhanyként érte Őt.
Majd ismét jött ügyeit intézni a banka, és természetesen hozzám. Nem éreztettem vele semmit, kedves voltam hozzá,igaz addigra elmúlt a seb és attól kezdve barátként tekintettem Rá! Minden hónapban jött, és kérdezte,hogy vagyunk. Mikor vége lett ismételten a kapcsolatnak a volt élettársammal, és elmondtam Neki, új meghívást kaptam moziba, elfogadtam. Sokat beszélgettünk, mozi után vacsoráztunk, magához ölelt megpuszilt, és mindenki megy haza. Ez így működik évek óta. Azóta sem házasodott meg.
Én közben 2004-ben férjhez mentem,( a moziba járás megszűnt,csak a banki találkozások maradtak) nagyon kérlelt ne menjek hozzá ehhez az emberhez. Sajnos nem hallgattam rá!! Ez a ravasz jogász, mindenemből kiforgatott, lelkileg és anyagilag. ( ráadásul,csúnya és öreg,de hozzá mentem,azért,hogy Ő majd nem csal meg….de megtette Ő is( mert a szépfiúk,minden nőnek tetszenek…….. volt férjem,és fogorvosom)
A ravasz jogász éppen költözködésben van, s közölte velem a házon lévő hitel az enyém és az eladott lakásom árát sem kapom meg ha megkapja a pénzét akkor sem. Hát így állunk….
De fogorvosom ezek után is mellettem áll. Felajánlotta segítségét,hogy ott van a számláján a pénz,vegyek lakást,majd ha lesz pénzem megadom. Nem tudom mikor lesz pénzem,nem fogadhatom el az ajánlatot,de nagyon jó érzés,hogy számíthatok Rá!
Éppen tegnap 2009.10.17-én meghívott,hogy nézzem meg a lakását amit 5 éve vásárolt,én voltam vele a hitelt intézni,egy másik fiókunkban…..Éppen megint lakásvásárlás előtt áll,és a jelenlegi lakását felajánlotta megvételre áron alul,hogy közel legyünk egymáshoz.
Nagy dilemma előtt állok. Elmenjek e megnézni a lakást……..Mondtam,hogy nincs pénzem,és azt sem tudom megkapom e a férjemtől a lakásom árát,nem akarom fájdítani a szívem,lehet,hogy nagyon tetszik a lakás és nem lesz módom megvenni. Ennek ellenére megígértette velem, hogy elmegyek. Azt mondta vonatkoztassunk el a lakástól. A jövőnkről beszélgessünk……….
Érdekes az jutott az eszembe,ha megnyerem ezt az utat Őt viszem magammal. Az ÖRÖK BARÁTOT.AZ ÖRÖK SZERELMRT!!!!
Szépfiú férjemtől 14 évi házasság után elváltam, mert Ő minden nőnek tetszett és ezt ki is használta. Budapestre költöztem. Mivel bankban dolgoztam egész életemben, hát hol próbálkozzak munkát keresni, hát a bankban. 2000 februárjában kezdtem az új munkahelyen. A kedves kollégák közé gyorsan ment a beilleszkedés, és a szakmát is könnyen elsajátítottam.(Nem volt nehéz, csak a könyvelési rendszer más.)
Nagyon szeretem az embereket, és a visszajelzések alapján Ők is engem. Kialakult ügyfélköröm van, akik csak hozzám jönnek ügyintézni.
Októberben a 13 pénztárból átkerültem az 1-be, és ekkor történt a csoda
A pultommal szemben várakozott egy férfi sorszámmal a kezében, mikor ránéztem a tekintetünk össze találkozott, éreztem, hogy a pillantása megperzselt, és a gondolat végigfutott az agyamon bárcsak hozzám kerülne. Lenyomtam a hívó gombot….. Nem befolyásolható, hogy ki következzen,és nem tudtam a sorszámát sem,de az égiek és a gondolat teremtő ereje….igen Őt szólítottam. Láttam, Ő is nagyon örül, hogy hozzám került, széles mosollyal jött felém. Egy nagyon kellemes hang köszöntött. Mikor befejeztük az ügyintézést, megkérdezte, hogy oldható meg, hogy mindig hozzám kerüljön.( Idestova 8 éve csak hozzám jön,ügyintézni, pedig a rendelőjétől 2 percre van egy bankfiókunk…) Természetesen egy névkártyát is kaptam,ha gondom adódna fogaimmal, szeretettel vár. (Természetesen Ő a fogorvosom, és fogaimat gyönyörűen rendben tartja a mai napig.) Április körül történt, hogy röntgenezte a fogam és a fránya film hibás volt. (Egy foltot mutatott,de ezt csak utólag tudtam meg.) A röntgen után megnézte a fogat,és rettenetesen izgatott és ideges lett,nem tudtam mire vélni…gyere azonnal új röntgent kell készítenem,mikor ezt is megnézet,megkönnyebbülve kedvesen mondta, azt hittem baj van. (Ekkor éreztem ez a férfi komolyan aggódik értem,fontos vagyok Neki, ezt olyan csodálatos érzés,hogy szavakkal nem lehet kifejezni)
Minden hónapban egyszer jött ügyintézni, így volt ez novemberben, és decemberben is. Karácsony előtt megérkezett,és ügyintézés után a táskájából elővett egy gyönyörűen becsomagolt ( jó éjt mentholos csokoládét) aranyszalaggal átkötve, egy angyalka volt rajta,aki Ámor nyilát lőtte ki éppen. Ma is megvan az angyalka, mindig velem van.
Ekkor már éreztem, hogy kölcsönös a szimpátiánk,de én még éppen egy befejezés előtt álló kapcsolatban voltam,olyan se vele se nélküle….
Januárban a kapcsolat az élettársammal megszakadt, a karikagyűrűt letettem, és jött a jó megfigyelő barátom. Látta, hogy már nincs gyűrűm, és moziba hívott. Még nem tudtam elfogadni a meghívást, mert az élettársammal való kapcsolatom, még gúsba kötött, szomorú voltam,mert nem dolgoztam fel a szakítást Agyilag tudtam,hogy vége,de érzelmileg még kötődtem hozzá. Sajnos ez később is kihatással volt rám.
Februárban ismét jött a fogorvosom , ismételten felajánlotta a moziba való meghívást,és én elfogadtam. Csodálatos szombati nap volt, beszélgetés, mozi, vacsora, hazavitt autóval,és felajánlotta a következő hétvégét is. Nagyon szép napokat töltöttünk együtt,kirándultunk, múzeumba mentünk……míg egyszer meghívott a lakására. Megtörtént amire mid ketten vágytunk….Éreztem,hogy nagyon szerelmes vagyok,és ekkor a félelem is úrrá lett rajtam. Istenem, ez a szépfiú is olyan lesz mint a férjem volt….
Ettől kezdve kialakult bennem egy féltés, egy féltékenység, nem akartam elveszíteni…..Hét közben nem találkoztunk,de napi telefonos kapcsolatban voltunk. Jött a szombat,és lemondta a találkozást,hogy konferenciára megy,de vasárnap találkozunk. Szombaton úgy éreztem fel kell hívnom,nem lett volna szabad. Felvette a telefont,nagyon kedves volt,és közben megszólalt a kaputelefon….. Beleszólt egy női hang,miért nem nyitod már ki,miért várakoztatsz……Bennem egy világ omlott össze……..Elköszöntem,letettem a telefont, a szívemet úgy marcangolta a fájdalom,hogy azt hittem belehalok.
Vasárnap jelentkezett, hogy hová menjünk, és rögtön magyarázkodott, hogy a kolléganője volt a hölgy és Ő vitte Őt a konferenciára. Nem ellenkeztem a füllentése ellen, de kedvesen lemondtam vasárnapi találkozót. Ettől kezdve sms-n értekeztünk néha a kapcsolatunk ellaposodott. A sebzett lelkem megnyugodott, és úgy alakult,hogy felhívott az előző társam újra összeköltözünk.( fél év,és ismét szétváltak útjaink)
Fogorvosom felhívott a fél év alatt, lenne e kedvem moziba menni,és közöltem vele,hogy visszatértem régi kapcsolatomba, éreztem a hangján,hogy hidegzuhanyként érte Őt.
Majd ismét jött ügyeit intézni a banka, és természetesen hozzám. Nem éreztettem vele semmit, kedves voltam hozzá,igaz addigra elmúlt a seb és attól kezdve barátként tekintettem Rá! Minden hónapban jött, és kérdezte,hogy vagyunk. Mikor vége lett ismételten a kapcsolatnak a volt élettársammal, és elmondtam Neki, új meghívást kaptam moziba, elfogadtam. Sokat beszélgettünk, mozi után vacsoráztunk, magához ölelt megpuszilt, és mindenki megy haza. Ez így működik évek óta. Azóta sem házasodott meg.
Én közben 2004-ben férjhez mentem,( a moziba járás megszűnt,csak a banki találkozások maradtak) nagyon kérlelt ne menjek hozzá ehhez az emberhez. Sajnos nem hallgattam rá!! Ez a ravasz jogász, mindenemből kiforgatott, lelkileg és anyagilag. ( ráadásul,csúnya és öreg,de hozzá mentem,azért,hogy Ő majd nem csal meg….de megtette Ő is( mert a szépfiúk,minden nőnek tetszenek…….. volt férjem,és fogorvosom)
A ravasz jogász éppen költözködésben van, s közölte velem a házon lévő hitel az enyém és az eladott lakásom árát sem kapom meg ha megkapja a pénzét akkor sem. Hát így állunk….
De fogorvosom ezek után is mellettem áll. Felajánlotta segítségét,hogy ott van a számláján a pénz,vegyek lakást,majd ha lesz pénzem megadom. Nem tudom mikor lesz pénzem,nem fogadhatom el az ajánlatot,de nagyon jó érzés,hogy számíthatok Rá!
Éppen tegnap 2009.10.17-én meghívott,hogy nézzem meg a lakását amit 5 éve vásárolt,én voltam vele a hitelt intézni,egy másik fiókunkban…..Éppen megint lakásvásárlás előtt áll,és a jelenlegi lakását felajánlotta megvételre áron alul,hogy közel legyünk egymáshoz.
Nagy dilemma előtt állok. Elmenjek e megnézni a lakást……..Mondtam,hogy nincs pénzem,és azt sem tudom megkapom e a férjemtől a lakásom árát,nem akarom fájdítani a szívem,lehet,hogy nagyon tetszik a lakás és nem lesz módom megvenni. Ennek ellenére megígértette velem, hogy elmegyek. Azt mondta vonatkoztassunk el a lakástól. A jövőnkről beszélgessünk……….
Érdekes az jutott az eszembe,ha megnyerem ezt az utat Őt viszem magammal. Az ÖRÖK BARÁTOT.AZ ÖRÖK SZERELMRT!!!!
2009. október 18., 11:18
Életem eddigi legfontosabb és leginkább nem elfelejthető randija talán nem is mondható igazi randinak. nem is szeretem használni (rá) ezt a kifejezést. Egy februári estén, amikor visszatértem a közös albérletbe, erőm teljében, de hevesen dobogó szívvel küldtem el az sms-t a fiúnak. Lenne kedved ,megnézni velem a filmet? Ugyanis megígértem neki, hogy megnézetem vele a világ legédesebb filmjét, amelyet ő még nem látott.Kissé váratott a válasszal, mert éppen akkor ugrott ki a zuhany alól - ahogyan azt később megtudtam-, de igent mondott. Akkor kezdődött a rémes-édes készülődés,hogy a legjobb formámat hozzam, s a fiú azt kapja, amit vár, engem, teljes természetességemben. Nagyon izgultam, a torkomban ugrált a szivem, de megérte a várakozás. Háromnegyed óra elteltével megláttam az ablakból egy lassan közlekedő autót a sötétben. Tudtam,hogy ő az, s amikor a megbeszélt módon megcsörgetett, jelezve, hogy itt van, automatikusan felugrottam az asztalomtól, s rohantam fogadni őt, akit még sosem láttam. Engedjem be? Vagy ne? Beengedem, hiszen már elhívtam. Izgatottan, de kedvesen mosolyogva nyitottam neki ajtót, meg is volt a hatása, -kis túlzással- azonnal belém szeretett. Annyira közvetlen voltam vele, mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig nem így volt.Az éjszaka közepén megtörtént a filmnézés, az azt követő beszélgetés pedig másnap reggel hétig tartott. Azt hiszem, részleteznem tovább már nem kell, azóta is együtt vagyunk, s megérte ez a találkozás...:)
2009. október 16., 20:32
Édes – kettes Esküvőnk
Szebben lehelte páráját rám az éj, mint fútta ősz haját a színesnek a szél.
Tavasz volt, nem más. Igazi gyöngyfény – villanás.
Libbent egy hinta a messzi téren, gyermekek játszottak a közelgő távolban,
Egy kis nesz, idelép…”, s arcomra csókot lehel.
Következő nyáron, elmúlik már tavasznak virága, oltalomban vigyáz rám az Égnek minden Csillagocskája.
Kinn fekszik ő bíbor mezőn, hol pipacs nyílik, rigók hada zengi, szeretjük a szerelmet.
Mily óra, milyen víg dal! S, hogy énekli a minden, mely idebenn dobog, de kinn járkál, s reám néz, úgy figyel, mint egykoron.
Elmúlik a nyár, beköszönt a deres ősz, s, míg haját fújja a forgatag, menekülnek házaikba, kik félnek, s mi még mindig csendesen ringatózunk.
Véget ér az ősz, s a tél szánkón suhan el mellettünk, arra vár a pompa, a Nap, a Tavaszt újra visszahozza!
S lám az éjnek szava csendes, hogy dalol szerelmünk, mikor a körforgásban megleljük a Karácsony éjjelét, s együtt szerelmünk!
Vígan kacag minden Angyal, minden Szent és a Fény, árnyékot lop fénylő alakomra, s most a csók íze lepi el oltár lényemet.
Hiába múlik minden, lesz színes, lesz szürke, az édes kettes esküvőmnek beköszönte oly csodálatos!
Szebben lehelte páráját rám az éj, mint fútta ősz haját a színesnek a szél.
Tavasz volt, nem más. Igazi gyöngyfény – villanás.
Libbent egy hinta a messzi téren, gyermekek játszottak a közelgő távolban,
Egy kis nesz, idelép…”, s arcomra csókot lehel.
Következő nyáron, elmúlik már tavasznak virága, oltalomban vigyáz rám az Égnek minden Csillagocskája.
Kinn fekszik ő bíbor mezőn, hol pipacs nyílik, rigók hada zengi, szeretjük a szerelmet.
Mily óra, milyen víg dal! S, hogy énekli a minden, mely idebenn dobog, de kinn járkál, s reám néz, úgy figyel, mint egykoron.
Elmúlik a nyár, beköszönt a deres ősz, s, míg haját fújja a forgatag, menekülnek házaikba, kik félnek, s mi még mindig csendesen ringatózunk.
Véget ér az ősz, s a tél szánkón suhan el mellettünk, arra vár a pompa, a Nap, a Tavaszt újra visszahozza!
S lám az éjnek szava csendes, hogy dalol szerelmünk, mikor a körforgásban megleljük a Karácsony éjjelét, s együtt szerelmünk!
Vígan kacag minden Angyal, minden Szent és a Fény, árnyékot lop fénylő alakomra, s most a csók íze lepi el oltár lényemet.
Hiába múlik minden, lesz színes, lesz szürke, az édes kettes esküvőmnek beköszönte oly csodálatos!
2009. október 16., 19:12
Elfeledett randevú
Az a baj, hogy az összes találkánkra percre pontosan emlékszem. Ráadásul állandó jelleggel ezen jár az agyam. Gondolom, ennek köszönhető, hogy nem marad semmi hely egyéb dolgok számára a fejemben. Nem tudom már, mit ebédeltem tegnap, hánykor találkozom… na igen… arra sem emlékszem, kivel találkozom. Pedig esküdni mernék rá, hogy csütörtök délutánra volt valami. Ha ugyan csütörtök van…
Uramisten, olyan vagyok, mint egy kábult kamasz. Tiszta ciki. Össze kéne szednem magam. Elvégre itt jönnek-mennek a kedves vásárlók.
-Igen, nyugodtan és bizalommal forduljanak hozzám. Az, hogy ma véletlenül a Spanyol-Magyar Nagyszótárt is a romantikus regények közt keresem, az kérem merő véletlen. Tudják, épp most rendeztük át az üzletet… a régi rutin… a szokás hatalma…
Most miért néz rám ilyen furcsán? Lehet, hogy egy régi, visszatérő vásárló? Talán feltűnt neki, hogy évtizedek óta ugyanaz a koszos kirakatablak, ugyanazok a napon megfakult könyvek köszöntik? Itt a régi jó barát, az összes Kosztolányi. Meg Pilinszky Tükörországa is a járdára pislog szomorúan.
Na és akkor mi van? Nem látott még szerelmes embert? Vagy az én 53 évemmel nehéz ezt összeegyeztetni? Hát, kérem ez az ő szegénységi bizonyítványa. A szerelem örök. Csak a tárgya változik. Hi-hi.
Egyébként az 53 nem is olyan sok. Főleg az én Lizummal, aki két havonta 5 évet fiatalít rajtam. Időpontot kéne kérnem. Olyan vagyok, mint egy madárijesztő. Pedig itt van már a nyakamon a hétfő.
Hétfőn randi nap, hétfőn randi nap, hé-ét-fő-őn, ra-an-di-i nap!
Olyan vagyok, mint egy gimnazista. Az én drága Orsikámtól meg is kaptam tegnap a magamét. Hogy nem viselkedhetek így, hogy majd meglátom, hogy ma már másképp működnek a dolgok… na hiszen. Igazán tapintatos. Meg hogy mit képzelek, és az Apa tud-e róla?
Ez tényleg humoros. Nagyon remélem, hogy hamarosan tudomást szerez róla. Tőlem ugyan nem, én már vagy egy éve nem is beszéltem vele. Orsi meg túl jó kislány, hogy ilyen kényes témával hozakodjon elő az apjának. „Te, Apa. Anyának van valakije. Azt mondja, szerelmes…” Hi-hi. Meg kell szakadni.
Jaj, menjen már innen ez a sok ember. Valami ürügy kéne. Kicsukni őket. Mindjárt ebéd idő. Fél óra nyugalom. Fél óra ábránd… Fél óra szerelem.
Átrendezem a kirakatot. Ez kell nekem. Meg az ideje is eljött talán. Hi-hi. Bezárok. Csinos kis táblát kanyarítok az ajtóra. „ZÁRVA Kérjük megértésüket, a bolt átrendezés alatt.” A bolt, a kirakat, az életem… Átrendezés alatt állok. Semmi sem úgy van, mint eddig. Ellenben minden másképp van. Hi-hi.
Egek, ezt az ablakot tényleg rég pucoltam. Fekete lett a víz a vödörben. Vajon megnő a forgalom, ha kívülről is látszik majd, hogy ez egy antikvárium? Mennyi por. Ez több mint kínos. Persze ki előtt? Magam vagyok…
Nem, nem vagyok magam. Már nem vagyok egyedül. Többé nem.
Nincs több „mivoltma?semmikülönös”. Nincs több hideg-rideg cseverészés vacsora után. Nincs több éberen töltött éjszaka egy idegen mellett az ágyban. Nem kell már tartanom magam. Meg egy ingatag építményt ráadásképp. Egy patyomkin-házasságot. Egy törékeny családot. Nem kell alakoskodni.
Vihorászhatok. Bezárhatom a boltot, ha úgy tartja kedvem. Lehetek fáradt. És szerethetek végre. Valakit, aki hagyja. Van kire figyelni. Van kiben feloldódni.
Kedden, mikor éjszaka baktattunk át a kivilágított hídon és én fecsegtem és feszengtem, hogy felmegyünk-e hozzá, vagy csak hazakísér, azt mondta: Állj!
Két vállamnál fogva határozottan maga felé fordított. Egyenesen a szemembe nézett. Mélyen, mintha a fenekére láthatna.
-Átéltem már ezt-azt. Tanultam sok mindent. De csak egyet tudok biztosan. Hogy csak egyféleképpen van értelme. Bárminek a világon, csak egyféleképpen. Tisztán. Nincs miért hazudni magunknak vagy magunkról. Bármi vagy, azt add nekem. Bárhogy vagy, azt mutasd meg. Mást tőlem se várj. Csak magamat.
Megértettem. Megteltek a szemeim könnyel. Vettem egy mély lélegzetet és megkértem, menjünk fel hozzá. Töltsük együtt az éjszakát. Mosolygott. Mély barna szeme melegen simogatott.
Itt ülök a kirakatban a Körúton egy csütörtök délután. Szanaszét könyvek, de az ablak már tiszta. Bárki láthatja ezt az ötvenes madárijesztőt, amint egy könyvhalmon kucorog és sír. Mert sírok. Nem tudom abbahagyni. Félek. Persze már késő félni is. Benne vagyok. Érzek, élek. Szeretek.
Kopognak a kirakatablakon. Hagyjanak már békén. Nem látják, hogy…
Megtörlöm a szemem, felnézek. Itt guggol előttem Ő, az őszi esőben az üveg túloldalán. Engem néz. Szeretettel.
Odabotladozom az ajtóhoz. Leejtem a kulcsot. Sírok is nevetek is. Beengedem. Átölel, tart. Megnyugszom nála.
-Hát te? Hogy kerülsz ide? –kérdem végre.
-Hogyhogy? Hát nem csütörtök délutánt beszéltünk meg?
Én meg állok döbbenten, hitetlenkedve. Mára? Vele? Aztán nevetés tör rám. Potyognak a könnyeim. Én, aki minden randink összes percét számon tartom… ezt most csúnyán elfelejtettem. Nevetek, nevetek, megkönnyebbülten, felszabadultan. Ő velem nevet értetlenül is. Megrészegülünk magunktól.
Miénk a világ!
Az a baj, hogy az összes találkánkra percre pontosan emlékszem. Ráadásul állandó jelleggel ezen jár az agyam. Gondolom, ennek köszönhető, hogy nem marad semmi hely egyéb dolgok számára a fejemben. Nem tudom már, mit ebédeltem tegnap, hánykor találkozom… na igen… arra sem emlékszem, kivel találkozom. Pedig esküdni mernék rá, hogy csütörtök délutánra volt valami. Ha ugyan csütörtök van…
Uramisten, olyan vagyok, mint egy kábult kamasz. Tiszta ciki. Össze kéne szednem magam. Elvégre itt jönnek-mennek a kedves vásárlók.
-Igen, nyugodtan és bizalommal forduljanak hozzám. Az, hogy ma véletlenül a Spanyol-Magyar Nagyszótárt is a romantikus regények közt keresem, az kérem merő véletlen. Tudják, épp most rendeztük át az üzletet… a régi rutin… a szokás hatalma…
Most miért néz rám ilyen furcsán? Lehet, hogy egy régi, visszatérő vásárló? Talán feltűnt neki, hogy évtizedek óta ugyanaz a koszos kirakatablak, ugyanazok a napon megfakult könyvek köszöntik? Itt a régi jó barát, az összes Kosztolányi. Meg Pilinszky Tükörországa is a járdára pislog szomorúan.
Na és akkor mi van? Nem látott még szerelmes embert? Vagy az én 53 évemmel nehéz ezt összeegyeztetni? Hát, kérem ez az ő szegénységi bizonyítványa. A szerelem örök. Csak a tárgya változik. Hi-hi.
Egyébként az 53 nem is olyan sok. Főleg az én Lizummal, aki két havonta 5 évet fiatalít rajtam. Időpontot kéne kérnem. Olyan vagyok, mint egy madárijesztő. Pedig itt van már a nyakamon a hétfő.
Hétfőn randi nap, hétfőn randi nap, hé-ét-fő-őn, ra-an-di-i nap!
Olyan vagyok, mint egy gimnazista. Az én drága Orsikámtól meg is kaptam tegnap a magamét. Hogy nem viselkedhetek így, hogy majd meglátom, hogy ma már másképp működnek a dolgok… na hiszen. Igazán tapintatos. Meg hogy mit képzelek, és az Apa tud-e róla?
Ez tényleg humoros. Nagyon remélem, hogy hamarosan tudomást szerez róla. Tőlem ugyan nem, én már vagy egy éve nem is beszéltem vele. Orsi meg túl jó kislány, hogy ilyen kényes témával hozakodjon elő az apjának. „Te, Apa. Anyának van valakije. Azt mondja, szerelmes…” Hi-hi. Meg kell szakadni.
Jaj, menjen már innen ez a sok ember. Valami ürügy kéne. Kicsukni őket. Mindjárt ebéd idő. Fél óra nyugalom. Fél óra ábránd… Fél óra szerelem.
Átrendezem a kirakatot. Ez kell nekem. Meg az ideje is eljött talán. Hi-hi. Bezárok. Csinos kis táblát kanyarítok az ajtóra. „ZÁRVA Kérjük megértésüket, a bolt átrendezés alatt.” A bolt, a kirakat, az életem… Átrendezés alatt állok. Semmi sem úgy van, mint eddig. Ellenben minden másképp van. Hi-hi.
Egek, ezt az ablakot tényleg rég pucoltam. Fekete lett a víz a vödörben. Vajon megnő a forgalom, ha kívülről is látszik majd, hogy ez egy antikvárium? Mennyi por. Ez több mint kínos. Persze ki előtt? Magam vagyok…
Nem, nem vagyok magam. Már nem vagyok egyedül. Többé nem.
Nincs több „mivoltma?semmikülönös”. Nincs több hideg-rideg cseverészés vacsora után. Nincs több éberen töltött éjszaka egy idegen mellett az ágyban. Nem kell már tartanom magam. Meg egy ingatag építményt ráadásképp. Egy patyomkin-házasságot. Egy törékeny családot. Nem kell alakoskodni.
Vihorászhatok. Bezárhatom a boltot, ha úgy tartja kedvem. Lehetek fáradt. És szerethetek végre. Valakit, aki hagyja. Van kire figyelni. Van kiben feloldódni.
Kedden, mikor éjszaka baktattunk át a kivilágított hídon és én fecsegtem és feszengtem, hogy felmegyünk-e hozzá, vagy csak hazakísér, azt mondta: Állj!
Két vállamnál fogva határozottan maga felé fordított. Egyenesen a szemembe nézett. Mélyen, mintha a fenekére láthatna.
-Átéltem már ezt-azt. Tanultam sok mindent. De csak egyet tudok biztosan. Hogy csak egyféleképpen van értelme. Bárminek a világon, csak egyféleképpen. Tisztán. Nincs miért hazudni magunknak vagy magunkról. Bármi vagy, azt add nekem. Bárhogy vagy, azt mutasd meg. Mást tőlem se várj. Csak magamat.
Megértettem. Megteltek a szemeim könnyel. Vettem egy mély lélegzetet és megkértem, menjünk fel hozzá. Töltsük együtt az éjszakát. Mosolygott. Mély barna szeme melegen simogatott.
Itt ülök a kirakatban a Körúton egy csütörtök délután. Szanaszét könyvek, de az ablak már tiszta. Bárki láthatja ezt az ötvenes madárijesztőt, amint egy könyvhalmon kucorog és sír. Mert sírok. Nem tudom abbahagyni. Félek. Persze már késő félni is. Benne vagyok. Érzek, élek. Szeretek.
Kopognak a kirakatablakon. Hagyjanak már békén. Nem látják, hogy…
Megtörlöm a szemem, felnézek. Itt guggol előttem Ő, az őszi esőben az üveg túloldalán. Engem néz. Szeretettel.
Odabotladozom az ajtóhoz. Leejtem a kulcsot. Sírok is nevetek is. Beengedem. Átölel, tart. Megnyugszom nála.
-Hát te? Hogy kerülsz ide? –kérdem végre.
-Hogyhogy? Hát nem csütörtök délutánt beszéltünk meg?
Én meg állok döbbenten, hitetlenkedve. Mára? Vele? Aztán nevetés tör rám. Potyognak a könnyeim. Én, aki minden randink összes percét számon tartom… ezt most csúnyán elfelejtettem. Nevetek, nevetek, megkönnyebbülten, felszabadultan. Ő velem nevet értetlenül is. Megrészegülünk magunktól.
Miénk a világ!
2009. október 16., 15:43
Ez az a randi amit beleírtak a szívembe.
Emlékszem angol tanfolyamra mentem beléptem a folyosóra és helyet keresve néztem körül amikor egy kedves férfi hang megszólított. - Ide leülhetsz ha akarsz!- mondta a kedves baritonján.
Beszélgetésbe elegyedtünk amit megszakított a csengő, mert menni kellet az órára. alig vártam a végét, a szívem vadul kalapált. Velem jött a pályaudvarig majd elköszönt és se kép se hang lelépett. Mivel nem kért tőlem semmit sem, úgy gondoltam komolytalan az egész, de azért a következő hét ismét a nyelvtanfolyam folyosóján talált. Messziről megismert hellyel kínált és akkor ott megbeszéltük, hogy járunk egymással, közben az én szívem úgy kalapált, hogy na.
Ő álmaim férfija, Ő az én drága férjem akit szívből szeretek és ez volt a randi amit sosem felejtek.
Emlékszem angol tanfolyamra mentem beléptem a folyosóra és helyet keresve néztem körül amikor egy kedves férfi hang megszólított. - Ide leülhetsz ha akarsz!- mondta a kedves baritonján.
Beszélgetésbe elegyedtünk amit megszakított a csengő, mert menni kellet az órára. alig vártam a végét, a szívem vadul kalapált. Velem jött a pályaudvarig majd elköszönt és se kép se hang lelépett. Mivel nem kért tőlem semmit sem, úgy gondoltam komolytalan az egész, de azért a következő hét ismét a nyelvtanfolyam folyosóján talált. Messziről megismert hellyel kínált és akkor ott megbeszéltük, hogy járunk egymással, közben az én szívem úgy kalapált, hogy na.
Ő álmaim férfija, Ő az én drága férjem akit szívből szeretek és ez volt a randi amit sosem felejtek.
2009. október 16., 15:02
Az első Igazi találkozások
Nem is olyan rég két megdöbbentő esemény történt velem.
A párom 2 hónap együttjárás után, egy telefonbeszélgetésünk alkalmával a következőket mondta nekem:
- „Te más vagy, mint az előző barátnőim.”
A hogy most a legtöbb nő gondolja, és ahogy én is ezt tettem, az én fejemben is megszólalt a vészjelző, és az első felvillanó gondolat – „Úristen! Ne! Ez a szokásos szöveg! Vigyázz Vele! …” De a folytatás meglepett:
- „Úgy érzem, Te másképp szeretsz engem. Nem is tudom, olyan mintha egyszerre szeretnél és szerelmes lennél belém. Érted? És ez nagyon jó érzés. Én is ezt érzem irántad.”
Én döbbentem hallgattam, és mivel nem reagáltam a hallottakra, így folytatta:
- „ Na mindegy, máshogy nem tudom elmagyarázni.”
Ebből a telefonbeszélgetésből ezeken a mondatokon kívül már aznap estére semmire sem emlékeztem. Egyfolytában ezek a mondatok jártak a fejemben, mert ekkortájt olvastam Müller Péter Örömkönyv c. munkájában először a párom által említett „mintha egyszerre szeretnél és szerelmes lennél belém” jelenségről, melyet Müller a „szerelmes szeretet”-ként említ.
A párom nem olvasta ezt a könyvet, mégis ismeri ezt az érzést. De hogyan, amikor mindenfelől azt sugallják, hogy a férfiak „érzéketlenek”, és a nők azok, akik érezni tudnak. Én mégsem egy nő szájából hallottam a „szerelmes szeretet”-ről először, hanem egy férfiéból. Újra fellapoztam a könyvet, és megkerestem, hogy pontosan mit ír erről a szerző:
„Szerelmes szeretet alatt olyan összetartozást értek, melyet abban a józan eszünk által lehetetlennek tartott, mégis rendíthetetlen meggyőződésben élünk, hogy „örökké tart.”
Ezek olvasása után is még mindig ott bujkált bennem a korábbi kérdés, hogy miért ismerheti ő ezt az érzést, és én miért nem? Tovább „újraolvasva” a könyvet megtaláltam a választ is! A titok a családban rejlik. Ő egy ún. „hagyományos családban” nevelkedett, ahol a szülei 30 év után is szeretik egymást. A fent említett idézet az ő kapcsolatukban fellelhető, hiszen a hitük,- a lelkük – le tudta győzni a saját értelmüket, így a köztük kialakult „szerelmes szeretet”-re épülő kapcsolat valóban „örökké való”-nak bizonyul. Miért is fontos ez? Hogyan hatott a páromra – így az ő kapcsolataira - , a szülei közötti kapcsolat? Ismét Müller Pétert idézném:
„ A gyerekeknek olyan apa kell, aki szerelmes a mamába. És olyan mama, aki szerelmes az apába. … Ha a szülei között „nem húz már a mágnes”, azt ösztönösen érzi. Érzi, hogy hiába szereti őt „külön” a mama és „külön” a papa- ha az ő szeretetük nem két pilléren álló rendíthetetlen híd, akkor a gyerekek nem tudnak átmenni biztonságosan a túlsó partra. … Papa és mama szerelme nem elvesz a gyerektől, hanem ad. Melegséget. Bizonyosságot. Erőt.”
Az olvasottak és a tapasztalatom alapján, az én párom sikeresen ért át a másik partra.
Két héttel a fent említett telefonbeszélgetésünk után ismét érdekes beszélgetésre került sor kettőnk között. Este mindketten lefeküdtünk, de egyikünk sem tudott elaludni. Hosszú csend után a következő látszólag hétköznapi beszélgetés kezdődött közöttünk:
P(árom): Alszol már?
É(n): Próbálok – próbáltam neki füllenteni, miközben egyfolytában a közös jövőnkön gondolkoztam.
P: Nem is tudtam, hogy Te nyitott szemmel is tudsz aludni – viccelődött.
É: Honnan tudod, hogy nyitva van a szemem?
P: Hallom.
É: ??? Ezt nem értem. Hogy hogy „hallod, hogy nyitva van a szemem!!??
P: Teljesen másképp beszélsz, ha csukva van a szemed. Más hangsúllyal.
É: Igazad van, de én erre még sosem figyeltem, sosem vettem észre.
P: De hogy nem lehet ezt észrevenni? – kérdezte őszinte értetlenséggel .
Ekkor jöttem rá, hogy ő már sokkal inkább ismer engem, mint én őt. Szintén Müller Péter könyvében olvastam a sötétben való beszélgetés varázsáról is, melynek személyes résztvevője voltam anélkül, hogy tudtam volna róla. A szemünk megtéveszthető, de a fülünk nem.
„Hunyd be a szemedet, amikor beszélnek hozzád – és megtudod, mit akarnak tőled valóban.” (Müller Péter)
Úgy gondolom, hogy az ilyen „találkozásokért” – egymás megismeréséért - érdemes beszélgetni és nemcsak beszélni az emberekkel, mert bizony ilyen beszélgetések szükségesek ahhoz, hogy egyre több gyermeknek sikerüljön „biztonságban átérni a túlsó partra”.
Nem is olyan rég két megdöbbentő esemény történt velem.
A párom 2 hónap együttjárás után, egy telefonbeszélgetésünk alkalmával a következőket mondta nekem:
- „Te más vagy, mint az előző barátnőim.”
A hogy most a legtöbb nő gondolja, és ahogy én is ezt tettem, az én fejemben is megszólalt a vészjelző, és az első felvillanó gondolat – „Úristen! Ne! Ez a szokásos szöveg! Vigyázz Vele! …” De a folytatás meglepett:
- „Úgy érzem, Te másképp szeretsz engem. Nem is tudom, olyan mintha egyszerre szeretnél és szerelmes lennél belém. Érted? És ez nagyon jó érzés. Én is ezt érzem irántad.”
Én döbbentem hallgattam, és mivel nem reagáltam a hallottakra, így folytatta:
- „ Na mindegy, máshogy nem tudom elmagyarázni.”
Ebből a telefonbeszélgetésből ezeken a mondatokon kívül már aznap estére semmire sem emlékeztem. Egyfolytában ezek a mondatok jártak a fejemben, mert ekkortájt olvastam Müller Péter Örömkönyv c. munkájában először a párom által említett „mintha egyszerre szeretnél és szerelmes lennél belém” jelenségről, melyet Müller a „szerelmes szeretet”-ként említ.
A párom nem olvasta ezt a könyvet, mégis ismeri ezt az érzést. De hogyan, amikor mindenfelől azt sugallják, hogy a férfiak „érzéketlenek”, és a nők azok, akik érezni tudnak. Én mégsem egy nő szájából hallottam a „szerelmes szeretet”-ről először, hanem egy férfiéból. Újra fellapoztam a könyvet, és megkerestem, hogy pontosan mit ír erről a szerző:
„Szerelmes szeretet alatt olyan összetartozást értek, melyet abban a józan eszünk által lehetetlennek tartott, mégis rendíthetetlen meggyőződésben élünk, hogy „örökké tart.”
Ezek olvasása után is még mindig ott bujkált bennem a korábbi kérdés, hogy miért ismerheti ő ezt az érzést, és én miért nem? Tovább „újraolvasva” a könyvet megtaláltam a választ is! A titok a családban rejlik. Ő egy ún. „hagyományos családban” nevelkedett, ahol a szülei 30 év után is szeretik egymást. A fent említett idézet az ő kapcsolatukban fellelhető, hiszen a hitük,- a lelkük – le tudta győzni a saját értelmüket, így a köztük kialakult „szerelmes szeretet”-re épülő kapcsolat valóban „örökké való”-nak bizonyul. Miért is fontos ez? Hogyan hatott a páromra – így az ő kapcsolataira - , a szülei közötti kapcsolat? Ismét Müller Pétert idézném:
„ A gyerekeknek olyan apa kell, aki szerelmes a mamába. És olyan mama, aki szerelmes az apába. … Ha a szülei között „nem húz már a mágnes”, azt ösztönösen érzi. Érzi, hogy hiába szereti őt „külön” a mama és „külön” a papa- ha az ő szeretetük nem két pilléren álló rendíthetetlen híd, akkor a gyerekek nem tudnak átmenni biztonságosan a túlsó partra. … Papa és mama szerelme nem elvesz a gyerektől, hanem ad. Melegséget. Bizonyosságot. Erőt.”
Az olvasottak és a tapasztalatom alapján, az én párom sikeresen ért át a másik partra.
Két héttel a fent említett telefonbeszélgetésünk után ismét érdekes beszélgetésre került sor kettőnk között. Este mindketten lefeküdtünk, de egyikünk sem tudott elaludni. Hosszú csend után a következő látszólag hétköznapi beszélgetés kezdődött közöttünk:
P(árom): Alszol már?
É(n): Próbálok – próbáltam neki füllenteni, miközben egyfolytában a közös jövőnkön gondolkoztam.
P: Nem is tudtam, hogy Te nyitott szemmel is tudsz aludni – viccelődött.
É: Honnan tudod, hogy nyitva van a szemem?
P: Hallom.
É: ??? Ezt nem értem. Hogy hogy „hallod, hogy nyitva van a szemem!!??
P: Teljesen másképp beszélsz, ha csukva van a szemed. Más hangsúllyal.
É: Igazad van, de én erre még sosem figyeltem, sosem vettem észre.
P: De hogy nem lehet ezt észrevenni? – kérdezte őszinte értetlenséggel .
Ekkor jöttem rá, hogy ő már sokkal inkább ismer engem, mint én őt. Szintén Müller Péter könyvében olvastam a sötétben való beszélgetés varázsáról is, melynek személyes résztvevője voltam anélkül, hogy tudtam volna róla. A szemünk megtéveszthető, de a fülünk nem.
„Hunyd be a szemedet, amikor beszélnek hozzád – és megtudod, mit akarnak tőled valóban.” (Müller Péter)
Úgy gondolom, hogy az ilyen „találkozásokért” – egymás megismeréséért - érdemes beszélgetni és nemcsak beszélni az emberekkel, mert bizony ilyen beszélgetések szükségesek ahhoz, hogy egyre több gyermeknek sikerüljön „biztonságban átérni a túlsó partra”.
2009. október 16., 09:13
LEHETETLEN RANDEVÚ
Augusztusban múltam 19 éves és két hete volt az első komoly randim. Mondhatnám, hogy vártam az igazira, az értékesre... Őszintén szólva az történt, hogy senki nem hívott eddig el.
Én vagyok az a tipikus "aranyos" lány. Nem nézek ki olyan jól, hogy a fiúk meghívjanak moziba, táncolni, viszont a vizsgaidőszak közeledtével megnő az ázsióm. Akkor sok telefonhívást kapok, mert a jegyzeteimre főleg a srácoknak van szüksége.
Balázs fél éve kérte el először a füzeteimet, és én még bólintani sem tudtam a megtiszteltetéstől. Következő alkalommal lángvörösre pirultam és kinyögtem egy "hát perszét". Mindig elterveztem, hogy legközelebb valami szellemeset, érdekeset, izgalmasat mondok, természetesen ez soha nem sikerült.
Ambivalens érzés volt, egyfelől nagyon vártam, hogy megszólítson, beszéljen hozzám, másrészt jobban izgultam ezalatt a fél perc alatt, mint egy szigorlat során. Tisztában voltam azzal, hogy nem érdeklem, mert Ő helyes, izgalmas egyéniség, idősebb is, mint mi többiek az évfolyamon. Mégis, ha délután együtt tanultunk és segítettem Neki, én egy hétig mosolyogtam, még akkor is ha zuhogott az eső.
Átírtam az összes jegyzeteimet gyöngybetűkkel és színes tollakkal, mielőtt NEKI adtam, és mindig reméltem, ha visszakapom őket, akkor találok benne egy rajzot, pár mondatot...
Általában a fénymásolószalon számlája maradt benne.
Két héttel ezelőtt, péntek délelőtt viszont felhívott, szeretne jobban megismerni. Teljesen összezavarodtam, nem közeledik a vizsgaidőszak, tesztet sem írunk, akkor miért?
Aztán rájöttem a megoldásra, megvilágosodott bennem, hogy felismerte a belső értékeimet...
Hét órám volt arra, hogy partiképes legyek, sugárzóan gyönyörű hét év alatt sem lettem volna.
Elrohantam a fodrászhoz, a Húgom kisminkelte az arcomat, én pedig kikészítettem a családomat.
Ideges, izgatott, boldog és hálás voltam egyszerre.
Amikor találkoztunk, láttam, hogy meghökkent.
Na - gondoltam magamban - mégis beváltak az égig érő szempillák.
Ahogy sétáltunk, én szó szerint lebegtem, legszívesebben minden szembejövőnek odakiáltottam volna: "Nézzétek, ez a helyes fiú engem választott, velem randizik." Annyira jól éreztem magam, szinte sugárzott a testem.
Ő sokáig hallgatott, gondoltam, zavarban van. Discóba hívott, és ahogy beléptünk a terembe, a leghátsó boksz felé sietett.
De jó - súgta egy belső hang -, így meghittebb lesz. Lassú szám kezdődött, Ő közelebb hajolt és én már bólintottam, hogy szívesen táncolok, mikor elhangzott egy furcsa mondat, szó szerint emlékszem rá:
"-Az van, hogy találkoztam egy gyönyörű lánnyal, akinek ugyanaz a keresztneve, mint a tied, és amilyen balfék voltam (!), véletlenül összecseréltem a telefonszámotokat."
Fogalmam sem volt, most mit csináljak, kérjek elnézést, beszéljem rá, hogy mégis én vagyok az igazi, vágjam pofon? Egy dologban biztos voltam, nekem innen úgy kell kimennem, hogy ne sírjam el magam, ne ájuljak el, ne rendezzek jelenetet.
Vettem egy nagy levegőt, és reménykedtem, hogy menni fog.
Amikor elindultam és hátralendült a bal kezem, éreztem, hogy valaki megfogja. Nem szorította, csak tartotta, de nagyon jólesett. Nem akartam megfordulni, tulajdonképpen, nem is tudtam, mert szinte lefagyott a testem.
Racionális gondolkodású emberként nem hiszek egy másik világban, ártó és védő erőkben, de akkor úgy éreztem, hogy egy angyal melegíti a lelkem és a testem. Varázslatos pillanat volt, mert akinek az érintésére vágytam ott ült előttem és telefonált, egy ismeretlen pedig - akit nem akartam megismerni - simogatta a kezem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, talán egy perc, én órákig tudtam volna így állni, anélkül, hogy hátrafordulok.
Ennek az érintésnek köszönhetően tudtam másnap nevetve beszélni az én lehetetlen randevúmról, természetesen csak a szűk családnak.
Balázs egy hét múlva kérte el a füzetemet, és egy kicsit idegesnek tűnt. Egy feltétellel adtam oda a papírjaimat, hogy a telefonszámomat jegyzet szó alatt menti el.
Augusztusban múltam 19 éves és két hete volt az első komoly randim. Mondhatnám, hogy vártam az igazira, az értékesre... Őszintén szólva az történt, hogy senki nem hívott eddig el.
Én vagyok az a tipikus "aranyos" lány. Nem nézek ki olyan jól, hogy a fiúk meghívjanak moziba, táncolni, viszont a vizsgaidőszak közeledtével megnő az ázsióm. Akkor sok telefonhívást kapok, mert a jegyzeteimre főleg a srácoknak van szüksége.
Balázs fél éve kérte el először a füzeteimet, és én még bólintani sem tudtam a megtiszteltetéstől. Következő alkalommal lángvörösre pirultam és kinyögtem egy "hát perszét". Mindig elterveztem, hogy legközelebb valami szellemeset, érdekeset, izgalmasat mondok, természetesen ez soha nem sikerült.
Ambivalens érzés volt, egyfelől nagyon vártam, hogy megszólítson, beszéljen hozzám, másrészt jobban izgultam ezalatt a fél perc alatt, mint egy szigorlat során. Tisztában voltam azzal, hogy nem érdeklem, mert Ő helyes, izgalmas egyéniség, idősebb is, mint mi többiek az évfolyamon. Mégis, ha délután együtt tanultunk és segítettem Neki, én egy hétig mosolyogtam, még akkor is ha zuhogott az eső.
Átírtam az összes jegyzeteimet gyöngybetűkkel és színes tollakkal, mielőtt NEKI adtam, és mindig reméltem, ha visszakapom őket, akkor találok benne egy rajzot, pár mondatot...
Általában a fénymásolószalon számlája maradt benne.
Két héttel ezelőtt, péntek délelőtt viszont felhívott, szeretne jobban megismerni. Teljesen összezavarodtam, nem közeledik a vizsgaidőszak, tesztet sem írunk, akkor miért?
Aztán rájöttem a megoldásra, megvilágosodott bennem, hogy felismerte a belső értékeimet...
Hét órám volt arra, hogy partiképes legyek, sugárzóan gyönyörű hét év alatt sem lettem volna.
Elrohantam a fodrászhoz, a Húgom kisminkelte az arcomat, én pedig kikészítettem a családomat.
Ideges, izgatott, boldog és hálás voltam egyszerre.
Amikor találkoztunk, láttam, hogy meghökkent.
Na - gondoltam magamban - mégis beváltak az égig érő szempillák.
Ahogy sétáltunk, én szó szerint lebegtem, legszívesebben minden szembejövőnek odakiáltottam volna: "Nézzétek, ez a helyes fiú engem választott, velem randizik." Annyira jól éreztem magam, szinte sugárzott a testem.
Ő sokáig hallgatott, gondoltam, zavarban van. Discóba hívott, és ahogy beléptünk a terembe, a leghátsó boksz felé sietett.
De jó - súgta egy belső hang -, így meghittebb lesz. Lassú szám kezdődött, Ő közelebb hajolt és én már bólintottam, hogy szívesen táncolok, mikor elhangzott egy furcsa mondat, szó szerint emlékszem rá:
"-Az van, hogy találkoztam egy gyönyörű lánnyal, akinek ugyanaz a keresztneve, mint a tied, és amilyen balfék voltam (!), véletlenül összecseréltem a telefonszámotokat."
Fogalmam sem volt, most mit csináljak, kérjek elnézést, beszéljem rá, hogy mégis én vagyok az igazi, vágjam pofon? Egy dologban biztos voltam, nekem innen úgy kell kimennem, hogy ne sírjam el magam, ne ájuljak el, ne rendezzek jelenetet.
Vettem egy nagy levegőt, és reménykedtem, hogy menni fog.
Amikor elindultam és hátralendült a bal kezem, éreztem, hogy valaki megfogja. Nem szorította, csak tartotta, de nagyon jólesett. Nem akartam megfordulni, tulajdonképpen, nem is tudtam, mert szinte lefagyott a testem.
Racionális gondolkodású emberként nem hiszek egy másik világban, ártó és védő erőkben, de akkor úgy éreztem, hogy egy angyal melegíti a lelkem és a testem. Varázslatos pillanat volt, mert akinek az érintésére vágytam ott ült előttem és telefonált, egy ismeretlen pedig - akit nem akartam megismerni - simogatta a kezem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, talán egy perc, én órákig tudtam volna így állni, anélkül, hogy hátrafordulok.
Ennek az érintésnek köszönhetően tudtam másnap nevetve beszélni az én lehetetlen randevúmról, természetesen csak a szűk családnak.
Balázs egy hét múlva kérte el a füzetemet, és egy kicsit idegesnek tűnt. Egy feltétellel adtam oda a papírjaimat, hogy a telefonszámomat jegyzet szó alatt menti el.