Tisztelt Főszerkesztő!

Szeretnék érdeklődni, hogy a nyereményátvétel hogyan történik Önöknél? Postai úton, vagy szeményesen? Köszönöm a válaszát!
Üdv, Manuka

Kedves Történetírók!

Örömmel jelentem megszületett az eredmény, a győztes nevét és történetét a Stílus rovatban vagy az alábbi linken találjátok:
http://www.novagyok.hu/magazin/stilus/cikk/dijazzuk_a_jo_s ztorikat

Nagyon sok klassz történetet kaptunk, nehéz volt a választás. Gratulálok mindenkinek!

Üdv, Tamara

Kedves Dalma!

Megértem a kíváncsiságodat :)
A Romantika forduló győztesét tegnap kihirdettük, a nyertes történetet a Stílus rovatban, vagy a Top cikkek között találod.

A wellness-hétvége nyerteséről pedig még mindig tanakodunk - bocsánatot kérek e miatt, de túl jók lettek a pályázatok :) Legkésőbb kora délutánig határozni fogunk, ígérem :)

Üdv, Tamara

Olyan "romantikus" a győztesre várni ! Kedves főszerkeztő ma Szerda van és este 21 ó 39'. Lesz esetleg ma még győztes? Bocsássa meg a "kiváncsiságomat",de ha már tollat ragadtam érdekel az eredmény is.Szivesen olvasnám már a győztes storyt. Üdv.Dalma

Kedves Történetírók!

Először is szeretnénk mindenkinek megköszönni, hogy megosztotta velünk romantikus történetét - nagyon sok izgalmas, olykor megható, de mindenképpen fantasztikus pályázatot kaptunk, Vass Virágnak nem lesz könnyű dolga :)

A ROMANTIKA forduló, valamint a Wellness-hétvége győztesét holnapi nap, azaz szerdán fogjuk kihirdetni.

Addig is szeretnénk mindenki türelmét kérni!

Szép napot!

Üdvözlettel:
Tamara

Romant Ica és mi


Romant Ica születése nem csak úgy hipp-hopp történt. Hovatovább az ősrobbanáshoz semmiképpen sem hasonlítanám. De ne is arra a bizonyos tervezett vagy nem tervezett fogantatásra gondoljatok, ami után pár hónappal egy édes csecsemő lát napvilágot.

Romant Ica megjelenése e Földön munkás folyamat volt. Évek-évtizedek, sőt évszázadok kellettek hozzá. Az ősember még nem igazán kacsintott feléje, s a sumér hagyományok is jól megvoltak nélküle. Noha az ókori rómaiak és görögök idejében már nyomokban fellelhető volt - de ezen kor szülöttei túlon-túl önmagukra és túlgerjedő szexualitásukra öszpontosítottak – sőt mondhatnók szerelmi hódításkor inkább élelmességüket, értelmüket tolták előtérbe. A barbár világgal a nő-férfi kapcsolat fejlődése - Romant Ica melegágya – évszázadokat zuhant vissza, amin nem sokat lendített a középkor közhangulata. Bigott vallásossága a szexualitás tagadásával a hercegnői hölgyek és lovagi ifjak képét hozta s ezzel a gyermekkorba húzott vissza. Az elkerülhetetlen törvényszerűség, az evolúció, Romant Ica motorja, a reneszánsz emberrel és némberrel viszont ismét hatalmas lendületet nyert. A Szűz Mária arcú, de kurtizán érzületű új nő-ideál a felvilágosodás idején pedig már eszes is volt – fizikai megszerzés vagy anyagi megvásárlása szóba sem jöhetett, a férfiúi erő és hatalom már nem volt elég – elmésség, ékesszólás kellett ide! A folyamat zsákutcáját –a túlfűtött érzelmek miatt kiégett ifjakat - a Romant Icáról elnevezett romantika kora pedig szerencsésen kiszórta a rendszerből (Az elnevezés kapcsán felmerülő jó hírnév megrontása miatt Romant Ica már több – közöttük a Sierra Leone-i és az Észak-Koreai - kiemelt és megemelt törvény-árnyékszéki választott - bíróság előtt is vádemelést (büntetést) és többszöri (természetbeni) kártérítést kért.

* * *

Romant Ica az én életemben is piramisszerűen egymásra épülő kockák kerek szüleménye. Valahogy minden az ő részévé vált az én részeimből és viszont. Közös utunk együtt haladt az első lépések görcsös izzadásától egészen a felhőtlen könnyedség megéléséig.

(Az ovis és isis hajhúzogatást, szoknyaemelgetést, körhinta hányáshatárig való pörgetését most inkább kihagyom. Így tehát: )

Kezdődött azzal, hogy a Fiú Királylánynak és Darlingnak szólított. Mindenhova büszkén magával vitt. Állandóan drágakövekről beszélt – valami multilevelmarketing lehetett. Majd egy borús délután az iskolaudvaron közölte velem a nagy hírt:
-Benned semmi romantika sincs.
Jómagam 15 éves alig múltam, a Fiú négy évvel volt idősebb nálam. Csókolózáskor a nyelvével az egész szájüregemet kitöltötte. Kicsit mintha fulladoztam is volna...Két randevú közötti idő során mindig arra a filmrészletre gondoltam, amikor láttam egy nőt és egy férfit a padlón ölelkezni. Nem látszott ki testrészük – de meztelenek voltak. Puha takaró fonta körbe a testüket., a kandalló tüze melegítette őket. S csak néztek egymás szemébe...Ezzel a Fiúval tényleg soha nem éreztem így magamat...

Aztán találkoztam Vele – a kamaszkori Szerelmemmel. Hosszasan üldözött az érdeklődésével. Másoktól kaptam üzeneteket, hogy szerelmes belém. De mikor ő is ott volt a haveri találkozókon – nem csinált semmit – csak nézett. Valahogy nagyon idegesített. Végül egyszer kettesben maradtunk. Elmondta, hogy hogyan él. Megéreztem azt, hogy ezt Ő mondja NEKEM. Onnantól kezdve nem beszélgettünk, csak szeretkeztünk. Majd egyik reggel, amikor korán kellett mennie edzésre az önéletrajz íráshoz használt írógépén kedves üzenet várt. Válaszoltam: én is pötyögtem pár sort. Ezt ismét válasz követte. Hosszú heteken át kedveskedtünk így egymásnak. Szavakkal. Némán. Ja és olykor-olykor titkiben elvitt a motorján a suliba. Titkiben, hátsó utakon – mert csak egy emberre volt a motor hitelesítve. Meg nem volt két bukó. Hideg őszi napok voltak már, szorosan hozzá bújtam....És végül az edzőjének is bemutatott – ez már végképp Rómeó-és-Júliás volt – mert az edzője megtiltotta neki, hogy legyen komoly barátnője – nehogy elvonja a figyelmét a sporttól...

Férjnél is voltam. A hónapfordulók jelentették a köztünk lévő meghittség sok éven át tartó zálogát. Már az elsőt megünnepeltük és utána jóban-rosszban, betegségben-szegénységben ezt mindig tartottuk. Ilyenkor Ő vacsorázni vitt, én pedig ajándékkal készültem. Hol egy régen áhított CD-t csempésztem be a kollégák segítségével az asztalára, hol a kiszemelt kedves üzenettel ellátott képeslapra vízparton gyűjtött kagylókat applikáltam pillanatragasztóval. És verset is írtam, amit nagy szervezések árán – októberi nagymelegben – sikerült kandalló tüze mellett átadni. És ő meg is tette amit kértem – maradt még egy percig az életemben, aztán tovább kellett lépnie.

* * *

Most pedig békével eltelten ülök a táncparkett szélén. Ma este kivételesen nem vágyom pörgésre – csakis csendes szemlélődésre. Nézem a lejtő párokat, ahogyan a gyorsabb és a lassabb ütemű számokra suhannak, libbennek előttem és gyönyörködöm bennük. „Ezt szeretem az argentin tangóban, ezt a különleges látomást, hogy az összesimuló partnerek az érzéki tánc közben feszült értelmi figyelemmel is fordulnak egymás felé. És mindeközben a nő annyira nő és a férfi annyira férfi. Semmi nőietlen merevség, semmi férfiatlan risza-risza.”

A félhomályról a székemmel még tovább húzódom a teljes sötétségbe. Emberek állnak elém beszélgetni. Teljesen eltakarnak, betakarnak. Sikerült. ELtűntem. Megszűnik a külvilág. Figyelem a lélegzetemet, a szívverésemet. Önhipnózisba ringatom magamat.

- Van kedved táncolni?

Döbbenten nézek fel. Hogy a franczba vett észre???
Átölelem. Táncolunk. Még egyet és még egyet. Sokat.
Ennyit nem szoktam, de most igen.

- Innék valamit. Velem tartasz?

Mindig nemet mondok. De most megyek. Még hipnózisban lennék?
Ő beszél. Én pedig hallgatom. Hogy mivel foglalkozik, mit csinál szabadidejében és mi okoz örömet neki.

- És számodra mi az önkifejezés eszköze? – kérdezi.

- Írogatok. Novellákat. Kamaszkorban regény volt az álmom. Többször nekifutottam – nem sikerült. Lejjebb tettem a lécet.

Elismerően pillant rám.
Az est forgataga elsodor minket egymástól. Társadalmi életet élünk - külön, táncolunk-külön, különálló tekintetünk a távolban a másikat keresi – megtalálja, konstatálja. Egymásra mosolygunk. Mellém lép.

- Van kedved valamikor folytatni a mosolygást?

Telefonszámot cserélünk. Soha nem szoktam Ez már tuti nem önhipnózis. Soha senkinek nem adnám meg a számomat. Még önhipnózisban sem. Az annyira klisé...Vele miért nem???

Napok múlva hív fel. Addigra már annyi minden történt – hogy ha nem is felejtettem el, de az érzés – az ön- vagy egyéb fajta hipnózis hatása alól tuti kikerültem.

-Az írónők különösen kedvelhetik a vízpartot....- Nem akarok randizni! De a szemem mégis felcsillan - lecsapok a hétvégi randira. Miért is? Amiatt a méltóságteljes csönd miatt, ami a habozásomat követi? ... Lehet... De azért figyelmeztetem előre, hogy nem leszek éhes. Még édességre sem.

-Este már csak zöldséget fogadok magamba. Fagyi – nem igazán. Max. uborka-, paradicsom- vagy répaízben. Brrr – miket nem mondok. Ez nagyon durva. Sem nem ember-, sem nem állatbarát... Tudod mit? Legyen akkor inkább marcipán, de répa, uborka vagy paradicsom...formában...

A folyóparton lezseren heveredik mellém a fűbe. Szorosan fekszünk egymás mellett. Szinte lebénulok a testi közelségétől. Lopva, magamnak sem bevallva lesem mozgását, hangját, mosolyát és a szeme körüli huncutságot. Egyfolytában arra gondolok, hogy egy ilyen típusú napbarnított, széles vállú, nagyhangú férfinak inkább Balaton-parti cica-babák az esete. Vajon mit keres itt egy „írónővel” a folyóparton a fűben ez a klassz férfi?

Mindeközben persze sokat nevetünk, mert ő mesél poénos történeteket. Én meg kontrázok. Aztán kevesebbet nevetünk, mert arról beszél, hogy milyen az igazi férfi. És utána játékosan megkérdezem, hogy és akkor milyen az igazi nő. Mire ő. „Olyan mint Te” – Megpróbálom szarkzamussal elütni - „Jók ezek a paneleid...” – „Itt nincsenek panelek...”

-Van kaja, úgyhogy most együnk!

Gyermeki mohósággal vetem rá magamat az elébem pakolt elemózsiáknak. Van Túró Rudi-torony, férfiasan-kackiásan összevágott alma-banán gyümi sali. Mi szem-szájnak ingere.

Degeszre tömöm magamat. Annyira jól esik. Valahogy megéheztem a sok nevetgélés és elmélkedés közepette. Jóllakott napközisként dőlök ki oldalra. Mire Ő egy kis fémcsomagot húz elő a táskájából.

- Neked hoztam – nyújtja át.

Csodálkozva nézek rá. Mi lehet ez? Próbálom kiolvasni a szeméből a választ. Óvatosan bontogatom a csomagot. Fogalmam sincs, mi lehet benne. Bármit kinézek a pasiból.

- Ugrik vagy mászik? - nézek rá kérdőn.

-Torokra megy...

De a csomag tartalma nem mozog. Nagyon is békésen fekszenek benne mindahányan. Mind a két szál. Sárgarépa. Meg kis ubi-darab. Meg kis paradicsom.

- Hoztam Neked, hogy nehogy éhezzél.

nem tudom ahatáridő lejárt-e, mert a hírlevében másodikát írtak, de én még írtam egyet, úgyhogy akár lejárt,a kár nem... mese mese mátka:-)

Álarcosbál

Már sötét volt, a hintó lassan a fényekben ragyogó kastély elé gördült. A kristálytiszta égen ragyogtak a csillagok. Metsző novemberi este volt. Úgy éreztem magam, mint egy álomban.
Ez nem is csoda, hiszen mindennapjaim a legkevésbé sem hasonlítanak erre a csodára. Két kis gyerekkel, egy fizetésből egy kis fővárosi lakásban élünk. Nem hiányzik semmink, de hónap végére már leginkább tejbegríz, krumplistészta vagy borsófőzelék kerül csak az asztalra. Szeretjük, de megsúgom, hogy nem ezért ez a hó végi menü. Jól élünk, vannak körülöttünk barátok, a családjainkra is számíthatunk, sokat kirándulunk, nevetünk. Tényleg. Minden jó. Csak olyan –hogy is mondjam- prózai. Már hat éve anya vagyok. Márpedig ez egy 24 órás szerep. Mindezt nem panaszképpen mondom, csak, hogy érezhető legyen a kontraszt. A valóságom és e különös este között.
Mert én ültem a hintóban, amit két szürke húzott. Patadobogásra zakatolt a szívem. Nekem, a 28 éves Mohai Ágnesnek. Reggel óta mintha egy másik világba, valaki másnak az életébe csöppentem volna. Ébredéskor egy levél várt Balázs helyett. Mellette nagy kazal őszi levél-csokor. Azt írta, gyerekeket vigyem át anyukámhoz, ő már várja őket, én pedig pakoljak össze egy napra, holnap jövünk. És hogy nagyon szeret, és ezen a napon legyek az ő születésnapos hercegnője. 10-re értem jön a húgom, hogy odavigyen, ahová kell. Egy kérése van; hogy adjam át magam a napnak, minden történésnek. Amit jó, hogy írt, mert sokszor kellett erre emlékeztetnem magamat.
Először amikor izgatottan pakolásztam, de azért volt bennem aggodalom és félelem is jócskán. Vagy az autóban ülve, egyre távolodva az otthonomtól, a gyerekektől, a biztonságosan ismerős mindennapjaimtól. Adjam át magam mindennek… jutott eszembe. Behunytam a szemem, mélyet lélegeztem, aztán egészen új szemmel tudtam feloldódni a kis kanyargós utak szemkápráztató őszi pompájában. Ragyogott kéken az ég, előtte rozsdállott az erdő, én pedig csöndben olvadtam bele a nyugalomba és hála töltött el.
Mikor egy gyönyörű falucska határában szépséges kastélyudvarra hajtottunk be, akkor azért rám tört egy kisebb fajta pánik. Mi lesz itt velem ebben az idegen világban és főképp hol van Balázs?
De nem sok időm maradt szorongani. Kiderült, hogy este álarcosbál lesz. Hölgyek és Urak külön készülődnek. Megmutatták a szobánkat. Gyors illatos fürdő és hajmosás után már kerestem is az öltöző szalont. Fodrászok, sminkesek, idegesen nevetgélő izgatott nők közt találtam magam. Meg persze egy szobányi gyönyörűséges habos, fodros, csipkés ruha csoda között. Mintha Shakespeare korába csöppentem volna. Színek és anyagok bősége kápráztatott. Mindez egyrészt lenyűgöző volt, másrészt rémítő is. Ha ismernétek, tudnátok, hogy soha az életben nem voltam még kifestve. Nincs egy magas sarkúm, se különösen nőcis ruháim. Nem vagyok csúnya, valószínűleg ha nőiesebb lennék az ilyen külsőségekben, szépnek találnátok. De nálunk ez valahogy soha nem volt téma. „Az számít, ami belül van” és hasonló jelmondatok voltak családunk zászlajára tűzve. Emiatt sosem éreztem rosszul magam, de abban a nyüzsgésben, a sok izgatott nő és töméntelen ismeretlen kellék közt, elfogott egy kis lámpaláz.
Valószínűleg kiült rám a tanácstalanság és elhagyatottság, mert pártfogásába vett egy kedves divattanácsadó. Segített ruhát választani. Egy gyönyörűséges mélykék hosszú ruhát, pávatoll mintázta rátétekkel, a hozzá illő éjkirálynő álarccal. Azt mondta, kiemeli a szemem színét és az arcom tisztaságát. Valószínűleg tényleg értett hozzá, mert mikor felvettem és kicsit rám igazgatták, szinte magamra sem ismertem. Aztán odavezetett egy székhez és szigorú iránymutatással a fodrász kezeire bízott. Ő tökéletes kontyot kanyarított a fejemre, a vállamra lágy hullámokban omlott pár tincs. Nem is emlékeztetett a reggelente kaptában lófarokba fogott hajamra. És a láthatatlan réteg smink, amitől úgy rettegtem… hát komolyan úgy éreztem magam, mint Hamupipőke. Nem egy kikent-kifent idegen nézett rám a tükörből, hanem ÉN magam. Olyan érzés volt, mint egy elveszett barátra rábukkanni. Ilyen is vagyok. Ez is én vagyok.
És körülöttem mindenki úgy megszépült. Nem csak a ruha miatt. Hanem ahogy érezték magukat tőle. Hirtelen eltűntek a görbe hátak, a félresütött tekintetek. Hogy mondjam? Megnemesedtünk. Olyan izgalom uralkodott a teremben, hogy szinte látható volt. Közeledett az indulás ideje.
A melléképületből hintók vittek minket a kastélyba. Úgy dörömbölt a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Beszálltam a kocsiba, két sorstársammal egyetemben. Tudtuk, hogy bent várnak minket a szintén álarcos, jelmezes párjaink. Merő bizsergés volt az egész testem. Egyre azon járt az eszem, vajon Balázs megismer-e, és én rátalálok-e. Siettettem is volna a találkozást, meg késleltettem is volna, hogy ez az édes izgalom tartson még, amíg lehet. Mint a régi szerelmes időkben.
Mert olyan volt, mint egy első randevú.
Arra nem is emlékszem, hogyan jutottam a kocsitól a bálterembe. Elvesztettem a valósággal a kapcsolatom. Gyertyák, vonós zenekar, csillogás, nők és férfiak eltakart arca. Mesébe csöppentem. Messze mögöttem volt már Mohai Ágnes két kisgyerekével és pici lakásával. Nővé lettem. Éreztem bőrömön a selyem simogatását, a kutató tekinteteket. Élveztem a szépségemet. Magabiztosan jártam a teremben, egyre Balázs után kutatva.
Végül észrevettem, ahogy egy asztalka mellett állt és engem figyelt. Olyan szép volt és erős. Egy férfi várt rám a megszokott párom helyett.
Ekkor elkezdtünk játszani. Néma egyetértésben. Úgy tettem, mintha nem ismerném fel. Ő meg odalépett hozzám, s bár szemei huncutul csillogtak, ismeretlenként kért fel egy táncra. Magázódtunk, s nevetés nélkül költöttünk magunkról hihetetlen meséket. Mint egy első találkozás. Szerelem első látásra. Az összes, régről ismerős érzés előjött. Az ideges izgalom, lopva egymás fürkészése, elpirulás minden egyes bókjára. Csak mikor összesimultunk egy-egy táncra, akkor volt letagadhatatlan kettőnk kapcsolata. Mert testeink egymásra ismertek. Ahogy kezem az övébe kulcsolódott, ahogy tartotta a derekamat, mind végtelenül közeli, barátságos és szeretett volt. Egy idő után nem bírtuk tovább és kimentünk a jeges hideg levegőre. Lángolt az arcom a szerelemtől, a varázslattól és a finom bólétól. Újra egymásra találtunk, mint egyszer régen. Mert csupaszon álltunk egymás előtt. A jelmez, az álarc, a káprázat kivetkőztetett minket otthoni szerepeinkből. Nem anya voltam s nem feleség, csak én, a nő. Ő pedig nem a kenyérkereső, nem az apa, nem a férjem. Csak ő, a férfi. Úgy láttuk egymást, mint a szerelem idején.
Bár előre nem tudhatta, de nem csak királykisasszonyságot ajándékozott nekem egy éjszakára. Emlékeztetett engem valódi magamra. Akit a mindennapok folyamán elfelejtettem. És ennél tökéletesebb ajándékot elképzelni sem tudok. Így találhattam újra Őrá is. Balázsomra.

Lejárt a határidő kíváncsi leszek ki lesz a győztes.

Vannak pillanatok az életben, amelyeket sohasem felejthetünk el, beleivódik a lelkünkbe, szívünkbe örökre. Nekem számtalan csoda történt az életemben, mégis amire mindig szívesen visszaemlékezem az az első, az igazi szerelmem története. Ha az életben nehézségek jönnek, csak egy ugrást kell tennem az időben, s máris 1987-ben találom magam.

I.

Hazafelé indultam, a Távol Afrikából c. filmet néztem meg, s elment a busz, így sétálnom kellett hazafelé. Meleg nyári nap volt, megláttam egy üzletben egy különleges szoknyát, megálltam a kirakatnál. S ekkor a kirakat üvegén visszatükröződött egy szempár, amely olyan igéző volt, hogy először tényleg azt hittem, hogy a filmből lépett elő, s ilyen csak Robert Redfordnak van.

Tévedtem. Ott állt velem szemben egy jóképű, magas, szőke, huncut szemű, sármos férfi, aki szintén angolul beszélt, s akkor már el is felejtette velem a kedvenc színészem markáns vonásait. Ekkor megláttam egy ismerőst mellette, aki bemutatott neki, kiderült, ő tolmácsolt ennek a svájci férfinek, aki üzleti ügyben érkezett városunkba. Rögtön átértékelődött bennem a gimnáziumi angol órák fontossága, s lázas igyekezettel próbáltam előhívni agyam rejtett zugaiből is az angol kifejezéseket.

S ilyenkor nem jut eszünkbe szinte semmi. Legszívesebben azt mondtam volna, mondj bármit, én elhiszem, még akkor is, ha nem értem. Talán már az első pillantásnál eldőlt a sorsom, de ezt nem volt szabad kimutatnom. Sajnos kiderült, hogy 2 nap múlva Belgiumba megy. Eddig tartott számomra az álom, reálisan felmértem, nincs esély sem, hogy ennyi idő alatt megismerjük egymást.

A lelkem azonban szüntelenül ismételgette, Ő az igazi, nehogy elengedd! Előző napon megálmodtam az érkezését, de akkor még nem hittem az álmok beteljesítő jóslatában. Kérte, üljünk be egy kávéra valahová, de előtte a tolmácsot hagy vigye haza. Én megláttam ebben a menekülés lehetőségét, felajánlottam, hogy megvárom a kávézóban. Nem hitt nekem, utólag elmondta, pontosan tudta, hogy nem lettem volna ott. Talán az érthetetlen félelmem bújt elő, tényleg aggódtam, hogy ennek a kapcsolatnak - nem lehet jövője. De mindig éreztem, ha egyszer a Szerelem berobban az életembe, az elsöprő lesz, s olyankor nem szabad gondolkozni!

A kételyeket legyőzve mégis beültem a kocsijába, hogy hazavigyük a tolmácsot. S akkor ismét megrezegtette a lelkem húrjait, bekapcsolta a rádiót, a "Nagy utazás" c. dal szólt. Több sem kellett nekem! Imádtam ezt a számot, s próbáltam elmondani neki, miről szól. De a szemeink beszédesebbek voltak. Csak nézett a visszapillantó tükörből, s akkor már tudtam, hogy el tudnék veszni a szemeiben, s örökre ott tudnék maradni a karjaiban.

Végre egyedül maradtunk. A csoda ekkor folytatódott. Mintha az angol tudásom szárnyakat kapott volna, úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha ezer éve ismernénk egymást. A kedvenc könyveink, a filmjeink, az érdeklődésünk, az ízlésünk nagyon egyezett, ugyanazokon a dolgokon nevettünk, szinte el sem hittem. Akkor én már tudtam, ilyen lehet, ha rátalálsz a másik feledre. Benne csak a felemelő, pozitív kisugárzást láttam, sehol sem volt bizonytalanság, csak vibrált körülöttünk a levegő. Nem akartam siettetni köztünk semmit, jó volt elhinni, hogy rátaláltam arra, akivel órákig tudok beszélgetni, s nem számít az idő.

Hazakísért, aznap ragyogó, csillagos égbolt alatt gyönyörködtünk az égi csodákban, megmutatta a Vénuszt, s mesélt néhány csillagképről, köztük az Orionról. S bár néhány szót nem tudtam, mégis megértettem, mit jelentenek! Mintha egy másik világba csöppentem volna. Csillagmilliárdok rejtekében néha lopva az arcát fürkésztem: ki is Ő? Honnan ismerhetem ennyire, mintha a tudatalattim egyszerre felébredt volna és zörömbölt a szó a szívemben: Te vagy az, egész életemben Téged kerestelek! Ne menj sehová, pihenj itt meg egy picit nálam, s hidd el, utána utadra engedlek!

Vannak olyan pillanatok, amikor kénytelen vagy jól dönteni. Sorsod szinte rákényszerít erre. Én tudtam, ha csak 2 napig fog tartani ez a csoda, akkor is el kell fogadnom, hiszen legalább megtörténik, amire mindig is vágytam!
De a csillaglesen nem történt aznap semmi érdemleges. Elbúcsúzott, nagyon udvariasan másnap elhívott moziba. Dehogy mondtam el, hogy én már láttam ezt a filmet! Egy csodálatos rózsát és igazi svájci csokival kezdte a bűvölésem. S bár Robert Redford ugyanolyan jóképű volt a filmben, ezek után már elhalványította őt a mellettem ülő, mindig mosolygós Reto. Beültünk egy étterembe, ahol életemben először ittam pezsgőt, s ami akkoriban nagy dolog volt: nagy meglepetésemre hozatott szamócát a pezsgőhöz! (Évekkel később a másik kedvenc színészem lett Richard Gere, talán nem véletlenül....) Azóta a nagy pillanatok ünneplésekor elmaradhatatlan a szamóca és a pezsgő.

Azon az estén a különleges vacsora után Gundel palacsintát ettem, szintén először, de a meglepetésnek még mindig nem volt vége: másnap Budapestre hívott, hiszen augusztus 20. volt. A Budai Várban sétáltunk, felejthetetlen perceket töltve el egymás társaságában, nagyokat nevettünk, s az önfeledten élveztük, hogy abban a ragyogó napsütésben minden más megszűnt létezni, csak mi voltunk, a Napban ragyogtunk, együtt. Szinte meg is perzselődtünk, néha csak átölelt, s iszonyú forróság öntött el. A keze a kezemhez ért, szinte kiszakadt a szívem, annyira hangosan dobogott belül. S még mindig nem csókolt meg! Vártam a pillanatra, legbelül majd szétvetett a boldogság! Nem akartam, hogy elmúljon ez a szárnyalás! Magával repített, sodort végeláthatatlanul egy olyan helyre, amilyen csak a Mennyország lehet, ahol megpihenhetsz végre.

Ekkor a megtervezett utunkat egy kis akadály nehezítette. Nem volt a szállodában hely! De az ismert szállodákban is telt ház volt. S ekkor az angyalok mégis a segítségünkre siettek: egy Dunára néző, felejthetetlen panorámával rendelkező házban találtunk szállást. Éppen jókor, mert elkezdődött a tüzijáték! Nemcsak a lelkünkben, a valóságban is! Az az este végérvényesen megváltoztatta az egész életemet. Sohasem láttam élőben a tüzijátékot előtte, s bizony nagyon hatással volt rám. Ott állt mellettem álmaim hercege, aki a "Kisherceg" c. könyvből idézte oly sokszor azokat az idézeteket, amelyek a kedvenc soraim voltak, aki befejezte a mondatomat, miuán elkezdtem azt. Remegve vártam, hogy esetleg felébredek, mindez csak álom lehet, de minden pillanatra emlékezni akartam!

-Most nem mehet el, ahogy az álmomban! - gondoltam.
Nagy szél fújt, egészen egyedül maradtunk végre a hegy oldalán, s minden valószerűtlenül eltörpült. Csak végeláthatatlanul hullámzott a Duna, megcsillantak a fények a vizében, s a Hold még rejtelmesebbé tette ezt az éjszakát. Behunytam a szemem, ezt a sok élményt mér képtelen voltam befogadni. S akkor átölelt, s abban az ölelésben benne volt a világegyetem minden titka! A mindenen áthatoló Szerelem érzése úgy áramlott köztünk, hogy nem lehetett megállítani. S a nap fényrobbanásaként megtörtént végre az első csók: ami fénybe öltöztette nemcsak a lelkemet, de megbizsergette a szívemet, s beleborzongott testem minden atomja! Mintha az űrben repültünk volna, fényárban úszva, fényéveket átugorva, az idő végtelenségében elillanva. A csillagok útján egybefonódva, táncolva csillagrendszerek között, végeláthatatlanul.

S ez még csak az első csók volt! Azt hittem, hogy órák teltek el, de valójában csak a perceket éltük át egy másik dimenzióban, egyfajta transzcendens állapotban. Kívánom mindenkinek, tapasztalja meg ezt az időugrást, s ha ezt az élményt lehet még fokozni (márpedig lehet!), akkor ezt a lelki társatokkal tegyétek, akivel már egy előző életedben is találkoztál.

S a legnagyobb kincs, amit az élet adhatott nekem, hogy ez a másik felem még mindig a barátom, Társam, akivel életem legromantikusabb éjszakáját töltöttem el,aki utána életem legnagyobb sorsfordulóinál itt volt velem, s a következő napon megtörtént egy még nagyobb csoda, amiben volt Margitsziget, megszámlálhatatlan élmény,végül egy vacsora, melyen elővarázsolt egy repülőjegyet Milánóba, s megkérte a kezem. De az egy másik történet lenne....



Ui: Ezt a történetet a számítógép problémája miatt már negydszer írom, remélem most végre nem száll el. Mindenkinek nagyon szép napot és hasonló élményeket kívánok, én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen csodás férfi van a világon! S higgyetek nekem, érdemes hinni bennük, mert léteznek!

Mesés romantika



Őszi lágy szellő táncolt keresztül a kisváros utcácskáin, időnként pár pillanatra megállva, 100 éves fáknál megpihenve, hogy szeretettel átölelje. A réten ritmusos táncba hívta a növényeket, s a fűszálak, mint balerinák hajlottak meg. A híd, mely a réten egy patakot átívelve terült el, már nem hajdani lánccsörgésekről, megtört lépésekről mesélt, hanem mára békére lelt. A nap alig pár órája indult el vándorútjára más földrészekre, mikor a csillagok már szorgosan gyújtogatták lámpásaikat, hogy beragyogják az éjszakai sötétséget.

"Kiscsillag, még van idő, messze még az éjfél, aludj csak."
"Izgatott vagyok. Az a hír járja, hogy Napanyánk szerint ma éjszaka végre megtörténik."
"Igen, a jelek arra utalnak."
"Szerinted mit hoz majd a jövő?"
"A jövő kiszámíthatatlan, mindig változó. A szeretet viszont nagyon erős, minél több van belőle, annál inkább összetartó. A Hold ma nagyon békés és harmonikus hangulatban van. Ez jót jelent.
"Nézd – kiáltott fel izgatottan Kiscsillag – ott jönnek!"

Mindenki egyszerre zendített rá. Mint felbolydult méhkas, úgy csapódtak a kisajtolt hangok egymásnak. Lassan azonban stílusba rendeződtek, s a tücskök ciripelése az egész mezőt betöltötte. Fenséges ritmusban kísérték a pár minden léptét, kik egymást átölelve lépkedtek a híd felé. A lány haja apró tincsekben omlott vállára, időnként a szellő belekapva összefonta. Derekát védően átölelte egy gyöngéd kéz, oldala a fiúhoz simulva elárulta minden egyes szerelmesen izgatott lélegzetvételét. A Hold tett pár kíváncsi lépést, s a csillagok is feszülten várakoztak, miközben a pár léptei alatt megnyikordult az évszázados híd, mikor az első lépést megtették rajta. A patak lassított, csend és ciripelés váltotta egymást, s amikor a fiú és a lány egymásra nézett, az idő megállt. Majd a fiú ünnepélyesen térdre ereszkedett - emlékezett a lány mesélte gyermekkori álomra - s bár lovag nem volt, minden vágya az volt, hogy mint a mesében, szívét, lelkét, örökre neki felajánlja.

"Most, hogy ilyen szépen csillognak a csillagok, és már öt és fél hónapja mindennap csak rád gondolok, az élet elviselhetetlen lenne nélküled, reggelenként szeretném ha napsugárként simogatna szemed, jóban rosszban örökre csak veled, megosztanád-e az életedet velem?"

Egy könnycsepp tört magának utat a lány kéklő szeméből feltartoztathatatlanul, míg ereiben a vér száguldott vadul. A pír orcájára rózsát rajzolt, hangja édes mézzé változva ejtette ki a fiú számára a vágyott - IGEN - szót.


"Mama, te sírsz?"
"Nem Kiscsillag, csak por ment a szemembe, na jó, valóban, de csak pár kellemes könnyet ejtettem. Eszembe jutott a fiatalság, s ahogy apád kérte meg a kezemet. Gyönyörű nap volt, az univerzum teljes összhangban, még Napanyánk szeméből is huncut mosoly villant. Lágyan hullámzott a tenger, delfinek szökkentek hatalmas testükkel, leírhatatlan az érzés mit átéltem, de emléke örökre itt marad lelkemben."

A lány és a fiú gyöngéden összeölelkezett. Amint ott álltak a hídon csókban összeforrva, a csillagok fényesen rájuk mosolyogtak. A híd is szinte megelevenedve, de nem a régi korok sóhajait idézve, megkönnyebbülten lélegzett fel, látván, hogy igaz szerelem teljesült be.