62 éves Nő vagyok , 42 évi menyországi házasság után , 3 éve elvesztettem az én kedves szavú, gyönyörű nagydarab , kellemes Páromat.
Gépkocsi vezető volt, az a fajta , aki nem kiabál ki ha valaki vét , tiszteli a közlekedő társait , a nőket is .Aki , bármilyen meleg nyárban , nem rövidnadrágban és ing nélkül ül a volán mögött.Aki mindig megállt , ha úgy látta valaki segítségre szorultAkinek az autója , mindig , kívül belül , ragyogott.Akinek a levezetett 42 éve alatt egy koccanása nem volt .Nem okozott és nem szenvedett balesetet.Amolyan igazi, sofőr volt.
Amikor csak időm engedte ,mentem vele , szerettünk együtt lenni.
Egész úton beszélgettünk . Amikor hajnaltájt hazafelé tartottunk , sok -sok kilométert magunk mögött hagyva, és még sok volt előttünk is .
Elfogyott a szó , énekeltem Neki, Ő is velem , aztán elhallgatott , figyelt , az autó hangjára, az útra.Oldalra fordultam az ülésemen , és az ölébe tettem a jobb lábam , a balt az ülése mögé.Először rátette az egyik kezét a lábamra, aztán ,símogatta, egyre feljebb csúszott a keze , Én csak énekeltem Neki. Egyre többször mozdult a keze és egyre feljebb . Felcsúsztatta kezét a szemérem dombra, kicsit megállt rajta , aztán símogatott, én meg csak énekeltem Neki.Újra mozdult a keze , az én lábam is az ölében ,éreztem a férfiasságát, Ő símogatott , aztán a hüvelyk újja útnak indult, Hallottam a kocsi hangján , hogy meg meg lassul , tudtam , alkalmas helyet keres.A fülkében kellemes nyáréji levegő csapódott be a lehúzott ablakon . A vágyunk egyre csak nőtt , a lélezetünk egyre szaporább lett.Megtalálta az alkalmas helyet , lassított , majd lefarolt az útról , egy erdei útra.Ismerős volt , voltunk már itt.
Kivette a plédet , fölterítette a platóra, elővette a falkon vizet ,megmosdottunk . Ölébe vett , föltett a platóra. Ahogy fölnéztem az égboltra , láttam a tengernyi gyönyörű csillagot , és Ő megint lehozta nekem ....
62 éves korában , két hónap alatt elvette a sors tőlem , rákos volt .
A szemem előtt lett semmivé az én szerelmem .Amíg beszélni tudott ,
udvarolt nekem , megdícsérte a frizurám , a ruhám , hogy a szemem szépen van kifestve.Aztán egyszer csak két világban élt , a másikba , nem fértem be , de erről a világról is mindent elfelejtett ,. Hiába beszéltem neki az otthonunkról, nem tudta mi az , csak engem , nem felejtett el . Tudta , hogy szeret , hogy szerelemmel szeret , csábított engem az ágyba , benyúlt a blúzom alá símogatott ,hangja már nem volt , leolvastam a szájáról , -mondta : szeretlek /
Egész életükben, köztünk szikrázott a levegő, mi nem tudtunk egymás mellett elmenni símogatás nélkül .Most is eljön, álmaimban itt van velem , és
elhozza nekem a gyönyört.

Azt hiszem fiatalságom maradandó, és emlékezetes élménye volt, amikor, és ahogyan a párom megkérte a kezemet. Baráti társasággal a Magas-Tátrába szerveztünk két hetes nyári kirándulást. Örömmel és bizakodva készülődtünk, mit és hogyan csomagoljunk, kellhet egy jó bakancs is, ha hegyet akarunk mászni, és lehetőleg ne kerüljön túlontúl sokba négy főre a mi kis kiruccanásunk. Emlékszem az autóút nem volt fárasztó, bár hosszúnak tűnt. Szlovákiába megérkezve egy egész hetet náthásan, jól bebugyolálva a sátorban tölthettem, mert "sikeresen" megfáztam a Jégbarlangban. Forró tea, citrom, tucatnyi meleg takaró, magas láz, hidegrázás közepette teltek a napok, barátom ápolt lelkiismeretesen. A másik pár kisebb túrát tervezett, amiből tudtam mi kimaradunk, mert én még lábra sem bírok állni, semmint túrázni. Éjszakánként magas láz gyötört. Amikor a lázam lement és valamivel jobban éreztem magam esténként petróleumlámpa mellett kártyáztunk, beszélgettünk. A párom alig várta, hogy teljesen meggyógyuljak, merthogy lassan úgymond hazafelé kellene készülődnünk, és még a Tátrából, illetve a Fátrából nem láttunk semmit sem. Egyik nap ebéd után lábra állított, és felvitt (kutyagoltam utána) a Magas-Tátrában 2400 méter magasba. Általánosságban sz mondják az emberek: nem a végcél számít, hanem maga az utazás. Én a túrából, csupán a meredek partra, a rengeteg gyaloglásra emlékszem, valamint, hogy nagyon fájt a lábam mire felértünk a hegytetőre. Fantasztikus látvány tárult a szemünk elé. Noha augusztus hónap volt, de havas hegytetőt, és tószemeket láttam festői környezetben. A tetőn már aljnövényzet sem volt, nemhogy fenyőfák, csupán a havas sziklacsúcsok mindenfelé. Átláttunk Lengyelországba is. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején állnék, szerintem a párom is. Ami pedig felejthetetlen élmény volt számomra, hogy fent festői környezetben elővett a zsebéből egy karikagyűrűt, és megkérte a kezem. Természetesen én igent mondtam, ezután hosszasan megcsókolt és akkor már tudtam, egy egész életre hozzá tartozom. Bár nem csak azért mondtam igent neki, mert ápolt, amikor beteg voltam, figyelmes volt velem, hanem mert nagyon szerettem Őt (legalábbis akkor még évekkel ezelőtt, így éreztem). A vissza utat félig sötétben és a nyúlcipőt felvéve tettük meg, mert már-már bealkonyult. Örömmel gondolok vissza milyen jó volt, amikor megpillantottuk a campingban sátrainkat, ami éjszakára oltalmat nyújtott kettőnknek, és a barátainknak. Másnap délelőtt beszámoltunk a fejleményekről, és büszkén mutogattam csillogó vékony arany karikámat a barátnőmnek. Hatalmas büszkeség, biztonság és harmónia lebegett körülöttem. Noha a karika két ember egymáshoz tartozásának jelképe, akkor tudni véltem viselni fogom halálom napjáig. Az eljegyzésünk napja volt fent a Magas-Tátrában. Pontosan egy év múlva, Egerben május 29-én kimondtam a boldogító igent a vőlegényem szemébe nézve a kedves anyakönyvvezető előtt. Megsúgta, hogy az egyik legkedvesebb pár voltunk számára akiket összeadott. Életem szövevényes regényében ez csupán egy romantikus fejezet, de az utolsó percig emlékezni fogok rá.

Hegyidéken nőttem fel, a nagyvárost ma is csak úgy bírom, ha megkapom havi rendes kirándulásadagomat. Azon a télen nem adódott alkalom kikapcsolódásra, zsémbes, ingerült voltam. Párom megadóan hallgatta szokásos morgolódásomat, az ezredszer elsiratott gyerekkori teleket, amikor ez az évszak nem a latyakot és a sivárságot jelentette, hanem maga volt az élet, iskola után felpattantunk a szánkóra, és csak vacsorára keveredtünk haza kipirulva, lihegve, nyakig havasan. Lamentálásom dicsőségére vált volna a legkeservesebb siratóknak, ennyire fáradtnak és öregnek tán még sose éreztem magam, bevonszoltam magam a takaró alá, már kilenckor aludtam.
Éjfél körül arra ébredtem, hogy fényárban úszik a szoba. Kedvesem a nyitott szekrényem előtt állt, rámhajigálta a ruháimat, kiadta az öltözési parancsot, és ellentmondást nem tűrően betaszigált a kocsiba. Mukkanni se mertem, éreztem, az utóbbi időben kiérdemeltem én bármit. Aztán tátva maradt a szám: a város melletti dombokon csillogott a hó, rajtunk kívül lélek sem. Megálltunk. Párom előhalászta a kocsiból a szánkót, ráültetett, és futva felvitt a tetejére: „na, te hülye. Itt végre jó?”.
Úgy meghatódtam, hogy még azt se róttam fel neki, amiért olyan ruhákat szedett elő nekem, amit évek óta nem hordok… de ez persze csak elviccelése a lényegnek, hogy annyira életvidámnak és fiatalnak sose éreztem magam, mint akkor, amikor egy egész éjszakán át csak szánkóztunk és szerelmesek voltunk a télbe.

Kedves Férjemet 12 évvel ezelőtt ismertem meg.Az első randevúnkon megjelent egy hatalmas bonboncsokorral a kezében.A mai napig nem árulta el,hogy honnan tudta,hogy jobban örülök bármilyen csokoládénak,mint egy szál virágnak,mert sajnos a virág hamar elhervad,a csokoládét pedig imádom.
Másnak ez furcsa lehet de a 12 év alatt egyetlen egyszer kaptam tőle virágot a 30. születésnapomra 30 szál vörös rózsát.Egyikőnk sem egy romantikus alkat de ezek az apró figyelmességek,egymás megismerése,százszor többet jelent nekünk mint a romantikus giccses ajándékok.
Azóta is faggatom,hogy honnan volt az információja,mert én nem mondtam neki.Azóta született három gyönyörú gyermekünk és ha "romantikázni "vágyunk előveszünk közösen egy doboz bonbont és emlékezünk az első randinkra.

Életem legszebb csókja

Pár évvel ezelőtt történt, mikor először megpillantottam Őt. Szerelem volt első látásra. Megbabonázott a két gyönyörű, barna szeme. Az egész lénye tökéletes volt. Megszűnt a világ, csak Ő létezett számomra.
Sajnos egy bizonyos családi körülmény miatt eleve halálra volt ítélve a szerelmünk. De a szívemnek nem tudtam parancsolni. Minden nap jobban szerettem. Hatalmas volt bennem a vágy, hogy megöleljem, megcsókoljam, érezzem a testét, a lelkét. Érezzem, hogy csak az enyém és én az Övé.
Két év telt el így. Teli szerelemmel, vágyakozással, reményekkel és szenvedéssel. Sok éjszakát átsírtam, az emberek előtt mégsem mutattam, hogy majd' belehalok abba, hogy nem lehet az enyém. Legszívesebben kikiabáltam volna a világnak, hogy imádom Őt.
Egy nap már nem bírtam. Elmondtam neki, mit érzek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy azt a választ kapom, hogy Ő is ugyanúgy érez, mint én. Mikor letettem a telefont, meg sem tudtam szólalni. Mikor felfogtam, hogy Ő is szeret, kifolytak a könnyeim. A boldogság könnyei.
A legközelebbi találkozásunk véletlenszerű volt. Egy nyári, csillagos éjszaka. De akkor nem kaptunk többet a sorstól, csak pár percet. Nem akartam, hogy elmenjen. Legszívesebben megállítottam volna az időt. Mielőtt indult, rám nézett, megfogta az arcom és lassan, de hosszasan megcsókolt. A könnyeim hullottak, miközben csókolt, annyira boldog voltam. Majd megsimogatta az arcom, rám mosolygott, magához húzott és úgy ölelt át, mint aki sosem akar elengedni.
Az első és egyben utolsó csókunk volt. Elmondhatatlan boldogság volt, amit akkor éreztem. Azóta is Rá várok, és még millió ugyanolyan csókra. Ugyanolyan boldogságra, mint abban a pár pillanatban-Vele!
De addig is minden nap eszembe jut az az éjszaka, az a csók. Itt él minden pillanata az emlékeimben, a szívemben!

Véleményem szerint nem tartozom a romantikus emberek közé, nem is szeretem a nyálas romantikától csöpögő jeleneteket, de néha –egyre többször- rám tör valami, ami miatt elkezdek romantikusnak számító zenét hallgatni, s már az is előfordult, hogy mindenképpen olyan álomfilmet akartam nézni, melyben a lány és a fiú egymásra talál, a történetük pedig egy tündérmese, azt pedig tipikus sírás követi részemről is. Ez akkor volt jellemzőbb, amikor még egyedül voltam, s –állítom- a korral (is) jár. /Pedig életem még ki sem alakult egészen, csupán egyetemista vagyok.:)/ Mostanában inkább már a kialakult ízlésemnek megfelelő dolgok, események között lelek romantikus dolgokra. Számomra az apró örömök jelentik a romantikát, s ha a szerelmem is velem van, az csodálatos. Sétálni a színes falevelek alkotta avarban, fölszedni az összes gesztenyét a földről, együtt enni hatalmasakat, melegen megölelni egymást, minden apró gondolatot megosztani a másikkal, megnézni kedvenc focicsapatom mérkőzését, s közben pudingot eszegetni, kicsiny állatokat lesni, vagy gyrost tömni magunkban a város utcáin… Ezek mind-mind a boldogságot jelentik nekem, s átvitt értelemben a giccsmentes romantikát is. Ezért nincs szükségem gyertyafényes vacsorára egy drága étteremben, vagy kettesben való borozgatásra (esetleg más alkoholra), akár egy borsos árú, szuper minőségű selyem hálóingre, melyben bódító táncot lejtek a párom előtt. Ezek a „praktikák” nekem mind giccsesek, inkább maradok az igazi apró örömöknél, melyek megmosolyogtatnak, boldoggá tesznek mindkettőnket, s talán másokat is…J

A legszebb szavak páromtól:

Csak nézlek, és arra gondolok, hogy milyen szép öreganyóka leszel majd egyszer.
Hosszú, hullámos hajad, mint puha hótakaró borul válladra. Kezeid bütykösek lesznek a sok írástól, és talán remegnek is kicsit, amint szeretettel simítják meg kis unokád kócos fürtjeit.
Szarkalábas, szürke, szép szemed vidáman kacsint majd a pajkos gyermekre, s szemüveget teszel az orrodra, hogy mesét olvashass neki. Olvasás közben pedig, a mese ritmusára, együtt hintázol előre-hátra a kicsivel.
Szeretnék veled megöregedni, s csendesen mosolygó apóka lenni melletted, aki kiveszi kezedből a könyvet, s betakargat, hogy meg ne fázz, amikor álomba ringatod a gyermekkel együtt önmagad. Szeretném akkor is, épp úgy, mint most, őrizni, vigyázni álmodat.

A válaszom:

Csak nézlek, és arra gondolok, hogy milyen békés, megértő és bölcs apóka leszel majd egyszer.
Hajad fénye megkopik, és fejed búbja tar lesz, derekad kissé hajlott ugyan, s lépéseidben egy szépen faragott bot lesz támaszod, de gerincedet nem ferdítheti, s nem törheti meg az idő.
Unokáid a hátadon lovagolnak, s te épp úgy élvezed majd a játékot, mint ők, még ha fáj is az a folyton kínzó derék, a gyerekek közt kúszva-mászva a fájdalom is kevésbé gyötör.
Vigyázod, óvod őket, s féltőn nézel majd néha rám, tekinteteddel simogatsz és melegítesz.
Órákig ülünk majd egy vén fa árnyékában, vagy egy hűs szőlőlugasban, és beszélgetünk az életről, a világról, az álmainkról, mert mindig lesz mondandónk egymás számára.
Szeretnék veled megöregedni, s szelíden elfogadó anyóka lenni melletted, aki mindig meghallgat téged, vigaszt nyújt neked, és segít az emlékezésben.
Szeretnék akkor is, épp úgy, mint most, a társad lenni, s kitartani az utolsó pillanatig, amikor majd végleg mennem kell, s te elengedsz engem.

Kedves Olvasók, Történetírók!

Tegnapi nappal ismét véget ért egy forduló. A Kánya Kata számára legkedvesebb történetet, azaz a nyertes történetet a Top cikkek között, és természetesen a Magazinban is megtaláljátok.
A harmadik és egyben utolsó forduló témája A ROMANTIKA - csupa nagybetűkkel. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy számodra mit jelent ez a fogalom. Lehet ez egy feledhetetlen gesztus, egy séta emléke, lehet valós, vagy kitalált történet - a lényeg, hogy a romantikáról szóljon. A legjobb történet írója az Ulpius-ház Kiadó könyvcsomagját kapja ajándékba, a történeteket ezúttal Vass Virág, a Vulévu írója zsűrizi.

A történeteket november 2-ig várjuk ide az Üzenőfalra.

Kellemes merengést, romantikus ábrándozást kívánok mindenkinek a következő két hétre :)

Szeretettel:
Tamara