A borsó meg a héja

2012. február 08.

Sokféle szerelmet érezhetünk életünk során: lángoló, mély, őszinte, szenvedélyes szerelmet, gyorsan elillanót, vagy egész életre szólót. Van, hogy úgy érezzük valaki mellett, mintha megtaláltuk volna benne másik felünket, a lelki társunkat, de valóban létezik ilyen, mint a borsó, meg a héja, vagy mindez csupán képzeletünk szüleménye?

Mi az igazság?
A mítosz szerint a nő és a férfi egykor egy testet alkotott, de a haragvó Isten egy villámmal kettévágta, s ezért van, hogy a másik felünket keresve bolyongunk a világban, s mindaddig nem érezzük teljesnek magunkat, amíg meg nem találtuk.
Egy másik történet szerint nem két rokon lélek születik egymáshoz kapcsolódva, hanem több. Ezekben a „lélekhalmazokban” lévő társaink mindegyike lehet a másik felünk, ezért van, hogy az embert élete során több lélekhez is (barátok, másik nagy szerelem, családtagok stb.) különleges kapcsolat fűzi.
Vannak, akik szerint lehetetlen, hogy életünkben legalább egyszer ne találkozzunk életünk társával, vannak, akik úgy gondolják, ilyen tragikus sors is előfordulhat. És vannak, akik szerint a „másik fél” mítosza csupán mese.
Bárhogy is legyen, egy igazságot kimondhatunk: az ember érezheti azt, hogy megtalálta lelkének másik felét.

Valóban ő a lelki társam?
Sokszor akkor is úgy érezzük, hogy párunk életünk szerelme, mikor ez nem így van, s végül kiderül, hogy csak a kezdeti lángolástól csíptünk be. Vagy mi úgy gondoljuk, hogy ő a másik felünk, míg neki erről halvány fogalma sincs. Arra, hogy az ilyen lelki társakkal mi a helyzet, egyszerű a válasz: nem ő az. Ha két ember szorosan összetartozik és a teljességet képes átélni, akkor azt mindketten tudják (vigaszul: vannak, akik csak később jönnek rá – de akkor mindenképp visszatérnek!), és ennek a kettejük közt feszülő csodának nem sok köze van a hagyományos szerelmi tünetekhez. Jóval több annál, mint hogy az embernek torkában dobog a szíve. Művészek tudnak erről legpontosabban szólni, Ady például így írja le: „szeretem hibáit jóságánál jobban”. Ilyen érzés csak az igaz szerelemnél adatik meg.

A másik felem nélkül nem vagyok teljes?
Azt gondolom, a villámcsapás és a lélekhalmaz mítosza egyazon gondolatot fejez ki: az ember lelke kapcsolódhat a teljesség igényével és érzésével egy másik lélekhez (a lélekhalmaz története mondjuk legalább több esélyt ad arra, hogy átélhessük). De nem hinném, hogy e nélkül a társ nélkül bármiféle csonkaságot kellene éreznünk. Az ember önmagában is teljes, bezárt kör, aki egybekapcsolódhat egy ugyanilyen zárt körrel, s akkor valami új születik. De az a másik kör nem kiegészít bennünket – egyszerűen csak összekapcsolódik velünk, s így boldogságunknak nem függvénye, hiszen azt önmagunkban nekünk kell megteremtenünk, hanem egy közös boldogság alkotótársa.