A házasságra nevelni kell?

2012. január 13.

Mit tehetnénk, hogy az egyszer kimondott "Igen" valóban holtomiglan-holtodiglan tartson? A spirituális tanítás az irreális elvárásokban és a hit hiányában látja a házasságok kudarcának okát.

Miért a baj a párkapcsolatokkal?
Vajon miért végződik egyre több házasság válással, vajon miért halványul el egy idő után a „holtomiglan-holtdiglan” egykor oly komolyan gondolt ígérete? Miért van, hogy a párkapcsolatok is idejekorán véget érnek, hogy olyan gyakori a hűtlenség miatti szakítás, hogy a hosszan tartó házasságok  is olyan sokszor csak boldogtalan, szinte minden kapcsolat nélküli egymás mellett élést jelentenek? Talán mert irreális elvárásokkal viszonyulunk magához a házasság intézményéhez, és mert valami olyat keresünk kétségbeesetten a másikban, amit önmagunkon belül kellene meglelnünk – hangzik a spiritualitás felelete, s érdemes elgondolkodnunk válaszain.

A szerelem mint drog?
Az emberek ugyanis öntudatlanul is a szerelmet várják el a házasságtól is – ha tisztában is vannak azzal, hogy a kezdeti lángolás csitulni fog, az azzal együtt járó dolgok elmúltát (már nem akar mindenhová magával vinni, már nem kérdezget az eszméimről stb.) sérelmezik. Ráadásul hiába szögezi már le a tudomány is, hogy a szerelem kezdő szakaszában felszabuló hormonok tehetnek az állandó eufórikus érzésről, amely aztán fokozatosan lecsendesedik – elismerjük a tényt, de azért, akár egy „drogot”, sóvárgunk „következő adagunk” után. Amit a férfiak félretekintgetéssel, esetleg titkos viszonyokkal, a nők flörtölgetéssel, ábrándozással, „a régi Te” visszaszerzési hadjárataival próbálnak megoldani. Jobb esetben. Rosszabb esetben állandó veszekedéssel, szakítással vagy válással.

Irreális elvárások, szertefoszló álmok
Minderről az tehet, hogy „rosszul vagyunk kalibrálva”. Nem úgy indulunk neki a házasságnak, ahogy azt kellene. Nem azt várjuk el tőle, amit nyújtani tud: kezdeti forró lángolást, majd az annak talaján kialakuló stabil és megfelelő gondozás mellett soha ki nem húnyó parazsat, amely melegséget adhat életünknek. Hiszen az ember, amikor házasságot köt, új életszakaszba lép: ebben az életszakaszban már nincs helye a lángolásnak, ellenben új dolgok születnek: egymást támogató szövetség, közös munka egy boldog családi életen. Amikor megházasodunk, elfelejtünk lemondani a lángolásról. Pedig vagy az egyik, vagy a másik: vagy a torkunkban dobog a szívünk, és zavarunkban hebegve válaszolgatunk a másik legegyszerűbb kérdésére is, vagy hosszas tanácskozásba kezdünk, hogy milyen iskolát válasszunk a gyereknek. Ahogy kimondjuk a nagybetűs Igen-t, úgy döntünk, hogy az utóbbiban szeretnénk társra lelni a másikban egy más szintű, mély szeretetben – ami persze a kezdeti lángoló szerelemből születhet csak meg.  

Isten az, akit keresünk
No de mit tegyünk, ha hiányozni kezd az a bizonyos bizsergés, amiről lemondtunk? Ha vágyunk újabb „drogadagunkra”? Úgy, hogy van egy sokkal erősebb „drogunk”, amely jóval nagyobb boldogságot, elégedettséget tud adni, méghozzá folyamatosan: az Isten iránti szeretet. Mert nem hiába érzi magát csonkának az ember, nem hiába kutat valami biztonság, valami boldogságot hozó kapcsolat után – Isten hiánya az űr, amelyet öntudatlanul is be akar tölteni. Ha ez megvan, ha hitünk mély, és folyamatosan meg is éljük ezt a hitet, a lángoló szerelem eufórikus érzése nem a maximális érzés, amelyet meg tudunk tapasztalni ember mivoltunkban. S akkor nem követel újabb és újabb ingereket az emberi psziché, ha már elmúlt a nagy izzás – hiszen ott van a hite és a társával kialakult mély, és örök szövetséget jelentő igaz szeretet.

A boldogság bennünk van
Mi tehát a megoldás? Neveljük úgy gyermekeinket, hogy reális elvárásaik legyenek a házassággal szemben. Tanítsuk meg őket, hogy a szerelemből kialakult összetartozáson és magasrendű szereteten alapszik a házasság intézménye, s nem a heves lángoláson. Hogy akkor lépjen az új életszakaszba, ha vállalja, hogy a szerelmi izzás helyett ezt a komoly szövetséget választja. S mindenekelőtt Isten szeretetére – mert az az űr, amelyik mindannyiunkban tátong, egy másik emberrel sosem tölthető be. Önmagunkban kell megtalálnunk a boldogságot, a hitet, hogy életünk teljessé váljon, s ezt a teljes életet köthessük egy másik ember életéhez, akihez mély érzelmek fűznek, s akinek lelkét őszinte szeretettel, komoly érdeklődéssel tanulhatjuk sok-sok éven keresztül.