Ki az az Én?

2011. augusztus 25.

Az Én kérdését filozófiák és hitrendszerek firtatják évszázadok óta. Ki az, akiről azt gondoljuk: én vagyok? És az a valaki valóban én vagyok?

Meglepő válaszok
Minden vallás- és hitrendszer foglalkozik az Én kérdésével. Ki az, aki gondolkozik, cselekszik? Milyen köze van a lélekhez? Netán a lélek egyenlő az Én-nel? Esetleg a test-szellem-lélek hármasa együtt? És mi a helyzet a tudatalattival? Az is az Énhez tartozik? És még én sem ismerem ezt az Én-t? Ilyen és hasonló kérdések folyton újra és újra felbukkannak – és meglepő, de közel azonos válasz születik rá, akármilyen vallásról is legyen szó.
Nézzük például a hinduizmust és a kereszténységet – két, gyökeresen különböző hitrendszerről van szó. A hinduizmus a reinkarnáció tanán alapul, a kereszténység a halál utáni azonnali túlvilágban. Isten, mondja a hindu, háromféle alakban létezik: eredendő önmagában, a földi világban való megtestesüléseiben és az ember lelkében mint Felsőlélek, az ún. „lelkiismeret”. Ugye, ismerős? Atya, Fiú, Szentlélek. Az ember pedig: Isten része, aki elfeledkezett Istenhez való eredeti viszonyáról – halála után éri csak el a mennyországot, annak felismerését, hogy szervesen és visszavonhatatlanul Istenhez tartozik.

Az Én: érzékszerv? 
Na de akkor az a valaki, akiről most úgy tudjuk, hogy ő az „Én”, mégsem az Én. Hiszen csak korlátozott részét ismerjük: Istenhez való viszonyáról, a lélek halhatatlan voltáról ugyanúgy nincs konkrét élményünk, mint tudatalatti gondolatainkról. A keleti vallások egyenesen úgy tartják, hogy az egó ugyanolyan érzékszerv, mint a szem vagy a fül. Ugyanúgy a külvilág ingereit szűrjük le rajta keresztül, és akik valójában vagyunk, csak átszűrődik ezen az Én-en, de nem azonos vele. Erre szemléletes példaként a sokakban felmerülő keserű mondatot hozzák: „én nem akartam megszületni!” Jó, kérdik – de ki az, aki nem akart megszületni? Ki volt az, aki mielőtt még megfogant volna, nem akart világra jönni? Minden, amit Én-nek hiszünk, valakié: birtokos módot használunk még szavainkban is, a kez-em, a láb-am, a személyiség-em. Az enyém. És: az Énem, mondjuk. A jobbik énem, a rosszabbik énem, az énem. Akkor hát az egó, az is valakié, az is valakinek a tulajdona: azé a valakié, akik valójában vagyunk, és aki nem azonos mindazzal, amit Én-nek gondolunk.

Az Én eszméje 
Amit önmagunknak hiszünk, azt emlékeinkből építjük fel: gyerekkoromban ezt és ezt tettem, bizonyos szituációkban így és úgy viselkedtem. A tudat pedig felépíti belőle az „Én” eszméjét: én ez vagyok. Az emberi élet nehézségei, fájdalmaink és elveszettségünk semmi másból nem ered, mint abból a szakadékból, amely a valódi önmagunk és az „Én” eszméje között feszül. Az ember kínlódásai abból fakadnak, hogy egyszerre próbál meg önmaga és önmaga eszméje lenni. Azonosítjuk magunkat azzal az Én-nel, amit emlékek során felépítettünk, és azzal is, amilyennek szerintünk lennünk kellene. Így folyton úgy érezzük, valami mást kellene tennünk, mint amit éppen teszünk, valami másnak kellene lennünk, mint akik valójában vagyunk. Pedig „aki a jelenben nem tud élni, az sehol nem tud élni’.

Aludj rá egyet! 
És önmagunk jóval több, mint amit tévesen Én-nek gondolunk. Az egót a környezet, a vele történt események, a nevelés egyaránt alakítják – ami Én-ként létrejön, az tulajdonképpen egyfajta „teremtmény”, és vajmi kevés köze van valódi énünkhöz. A meditáció például éppen ezt mutatja meg: a meditáló ember eltávolodik ettől az eszmétől, és közelebb kerül valódi önmagához – aki mindig sokkal nagyobb tudású, jobb természetű és tökéletesen békés. Nem véletlen, hogy számos nagy művész használja a meditációt alkotásaihoz – olyan tudások bukkannak fel a „semmiből”, amelyeknek ő maga addig nem is volt tudatában. Vagy ilyen az a jó néhány felfedezés, amelyet a tudósok „megálmodtak”: hónapokig, évekig törték a fejük egy-egy problémán, aztán álmukban bevillant a megoldás: heuréka! Ezért szoktuk mondani: „aludj rá egyet”.

A lélek lakhelye 
Persze ez az út, mindennek felismerése és elfogadása nem egyszerű. Az emberben ösztönös tiltakozás ébred fel, amikor azzal szembesül, hogy aki fáj, fél, szeret, sértődik, meghatódik, az nem ő. Bizonyos teológiai rendszerek a következőkép tanítják az ember „öt rétegét”: első a fizikai test, ezt veszi körül az étertest, amely egyfajta elektromágneses test, és többek közt „ő” barangol álmainkban. A harmadik az asztráltest, amelyet az érzelmek képeznek, eztán következik a mentális test burka, amelyet a gondolatok alkotnak – mi ezt a négyet nevezzük „Én”-nek. Azonban az ötödik, a kauzális test a lélek igazi lakhelye – a valódi Én itt található, és mert Isten képére teremtetett, tökéletes a tudásban, a hitben és a boldogságban. Már csak egy teendőnk maradt: a nyomába eredni, felfedezni, és vele megtalálni nemcsak önmagunk, de boldogságunk kulcsát is.