Nős férfit szeretni

2010. július 07.

Mi van, ha rátalálsz életed szerelmére, csakhogy van egy kis súlyfeleslege? Egész pontosan egy karikagyűrű.

Erkölcs kontra szív
A szívnek nem lehet parancsolni, tartja a mondás, és ez még akkor is így van, ha egyébként az erkölcs megálljt kiáltana. Jól tudjuk, hogy szenvedés lesz a vége, és hogy igen erősen megbánthatunk másokat, mégis, a lángra kapott szerelem kiköveteli a magáét, és máris benne vagyunk a kapcsolatban. A pasi tökéletes, életünk szerelme, és le is tudnánk élni vele az egészet – ha épp ő már nem másnak ígérte volna ugyanezt. Ám a szerelem legmagasabb felhőjén álldigálva nem érdekelnek a következmények, csak őt akarjuk, mindegy, milyen áron. Illetve persze hogy nem mindegy, mert sikoltozik bennünk az erkölcsi mércénk, felsejlenek síró gyerekarcok és mardos a bűntudat, de mindez sajnos kevés ahhoz, hogy visszatartó erő lehessen. A szerelmet semmi sem képes megfékezni.

A tiltott gyümölcs mindig édesebb?
A titkos kapcsolatnak megvan a maga bukéja: lopott órák, eldugott éttermekben váltott félhomályos csókok, a külső akadályokkal szembeni szövetkezés izgalma, kalandossága a kapcsolat legtüzesebb fűszere. És fel is merül bennünk, vajon nem csupán emiatt e hatalmas lángolás? Vajon nem csak a bujkálás, elérhetetlenség, titokzatosság felfokozott érzelmi állapotát akarjuk? És ha mi magunk nem is – vajon a másik nem csak emiatt van velünk? Vajon akkor is kellenénk egymásnak, ha szabad lenne? Ám felülkerekedünk kétségeinken, hiszen nem bírjuk feladni ezt a szívdobogtató titkos életet, a remegve várt hívásokat, a nagy körültekintéssel megszervezett légyottokat. Akármennyire tudjuk ia, hogy helytelen, igenis élvezzük a titkosságból fakadó többleteket. Egy darabig.

Nem mondhatom el senkinek
Merthogy aztán szép lassan egyre több az árnyoldal. Hiába van a legjobb pasink és érezzük kettőnket a világegyetem első igazán összeillő párjának, ha ezt senkinek nem mutathatjuk meg. Vágyakozóan nézzük az utcán ölelkezve andalgó párokat, miközben mi magányosan, mobilunkat szorongatva kóborolunk, és senki nem tudhatja, hogy mi is egy ilyen páros tagja vagyunk titokban. Nem vihetjük el a barátaink közé, és nem kísérhet el a munkahelyi partira. A hét legnagyobb részét magányosan töltjük, míg titkos szerelmünkre csupán pár lopott óra jut. És ott van a család is: hozzájuk megy haza, a felesége mellé bújik be az ágyba, és majd megőrülünk a féltékenységtől. Meg a bűntudattól és önutálattól. És a pasink is: kínlódik, szégyenkezik, nem mer felesége szemébe nézni, mélyen megveti saját magát. Jól tudjuk, csak egy módon változhat a helyzet: ha otthagyja értünk a családját.

Szerelmünk tárgytalan
Persze, nem vagyunk idealisták, és tisztában vagyunk vele, hogy na, épp ez az, ami soha nem szokott megtörténni: hogy a szerető miatt összecsomagol otthon a férj. De azért hallottunk már ilyen kivételes esetről, és titokban reménykedünk, hogy mi leszünk a következő kivétel. Ám ez a legritkábban történik meg. Azoknak a férfiaknak, akik valóban csupán a fűszert élvezték a szerelmi ételen, eszük ágában sincs feldúlni e bizsergető kalandért a családi fészket. Ők legszívesebben mindaddig fenntartanák ezt a háromszöget, amíg a harmadik bírja, amíg le nem buknak vagy amíg egy vonzóbb szeretőre szert nem tesznek. Azok pedig, akiket tényleg a szerető iránt kialakult mély érzelmek vittek a kerülőútra, legtöbbször érzékeny, szeretni tudó, tehát felelősséget vállalni tudó személyiségek. Akik egyre nehezebben bírják a feleségükkel szembeni bűntudatot, a kettős életet. Igen, előfordulhat, hogy már házasságban él valaki, amikor rátalál élete szerelmére. De ez még nem jelenti azt, hogy képes megbántani a családját, elhagyni a gyermekeit, feladni a hosszú évek során kialakított közös világot, ami a biztonságot és az otthont jelenti. Hogy gyávaság-e tőlük? Valószínűleg igen, hiszen azt a ritka kincset tolja félre, ami nem sokszor kerül elénk az életben. Ám ezt hívják önzetlenségnek és felelősségtudatnak is.

Az ügyön csak veszíthetünk
Persze vannak férfiak, akik, bármilyen nehéz döntés is számukra, a szívük szavát követik. Sokszor az derül ki, hogy végül mindenkinek így lett a legjobb, sokszor az, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. Nincsenek általános forgatókönyvek. Egy valami azonban biztos: ha a viszony véget ér, s évek múlva visszaemlékezünk rá, bántani fog bennünket, hogy túlléptünk saját erkölcsi korlátainkon, s azt akartuk, ami már a másé volt. Ha pedig valóban ő volt a nagy Ő, talán még mindig a beteljesületlenség sajgó fájdalmával idézzük fel szerelmünket. Akárhonnan is nézzük, az ügyön csak veszíthetünk. De hát két dolog van, amely nem tűri az észérveket: a remény és a szerelem. Pont az a kettő, amely kitölti a szívünket, ha nős férfit szeretünk.