A kórházsorozatok sikere

2010. november 12.

Vajon mi vonz bennünket, amikor leülünk a tévé elé, és szendvicsmajszolás közben végignézünk egy nyitott szívműtétet? Csak arról lenne szó, hogy az ember szeret borzongani, vagy valami egészen más van a kórházsorozatok sikere mögött?

Jobb félni, mint nem félni?
Hogy miért szeretjük a kórházas sorozatokat? A válasz kézenfekvő lenne: mert az ember szeret traumákat nézni, szereti az izgalmakat, a véres történéseket. Azért ez (szerencsére) mégsem csak ilyen egyszerű. Igen, a huszonegyedik század emberének ingerküszöbe igencsak magasra helyeződött már át. Gondoljunk csak bele: alig 20-30 év leforgása alatt a Deltától vagy a Szeszélyes évszakoktól eljutottunk napjaink horror-híradójáig, Győzike-showjáig. Az emberi psziché ugyanis olyan, hogy egyre jobban, egyre súlyosabb dolgokkal kell bombázni ahhoz, hogy ugyanazt a hatást előidézzék.  20 éve még egy elég volt, ha a rádióban bemondták, egy fiatalember vonat alá esett. Az emberek szörnyülködtek, libabőröztek, összerázkódtak. Ma már mutatni kell a véres cipőt is, hogy némi borzongásban is „része legyen” a nézőnek. Mert bizony szeretünk borzongani, rémüldözni, megijedni és aztán megkönnyebbülni. A kórházas sorozatokat azonban nemcsak ezért szeretjük.  Jól kitalálták ugyanis a műfajt: minden együtt van, ami ahhoz szükséges, hogy kortól, nemtől függetlenül számos rajongót gyűjtsön magának. Nézzünk egy kicsit a kulisszák mögé!

Micsoda csapat!
A kórház mint intézmény közelebb áll az iskolához, mint egy valódi munkahelyhez. A munkahelyeken ugyanis a kollegális kapcsolatokat két dolog is „keseríti”: a munkakörök (és a fizetések) közötti különbség és a főnök kegyéért folytatott küzdelem. A kórházakban dolgozók nem egy magánember-főnöktől kapják fizetésüket, mindenki érdeklődési köre ugyanaz, és a rangsorok sem valódi rangsorok. A gyakornokok, a rezidensek, orvosok és professzorok leginkább csak abban különböznek egymástól, hogy mennyi ideje gyógyítanak. Nincsenek valódi főnökök, hiszen nem egymástól kapják a fizetésüket, csupán, akár egy osztályban, „felelősök”, pozíciók vannak. Épp ezért a kapcsolatok is mások: lazábbak, érdekmentesebbek. A kórház pedig különbözik a klasszikus munkahelytől: akár egy második otthonban, ha úgy alakul, ott alszanak a dolgozók, mindenki olyan ruhában és munkakedvvel érkezik, ami épp aznap jellemzi. Ilyesmi csapat leginkább a középiskolákban és egyetemeken alakul ki – amely pedig a legtöbb embernek életük legszebb korszakát idézi fel. Jólesik hát olyan közösség mindennapjait nézni, amely emlékeztet legjobb éveinkre, legszebb barátságainkra, legizgalmasabb kihívásainkra.



Magányosak, okosak és jók
De nemcsak a csapat, az egyes emberek magánélete is ugyanezt a középiskolás-egyetemi feelinget idézi még akkor is, ha az életkor ezt már nem indokolná. Egy orvos ugyanis sokkal több évig tanul, mint bármilyen más szakma képviselője, így közel van a 30-hoz, mikor valójában vége a tanulmányainak és elkezdheti az életet. Ekkorra már kortársai jóval előrébb járnak, család, gyerek legalábbis kilátásban van, míg az orvosnak szembe kell azzal is néznie, hogy időbeosztása, folytonos készenléte ellehetetleníti a kapcsolatokat. A kórházi sorozatok orvosszereplői tehát az élet színpadán csetlő-botló kamaszok, szerelmet kereső, magánéleti krízisekkel küszködő, magányos figurák, akiknek boldogságáért epizódról epizódra drukkolhat a néző. És hát drukkol is, hiszen a szereplőknek még egy előnye van: magas erkölcsi normával rendelkező, segíteni akaró, a szó szoros értelmében vett „jó emberek” (még a Vészhelyzet hírhedt Ronaldója is), akik az átlagember számára követendő mintát jelenthetnek.
 
Amit nem tehetsz meg, nézd meg 
Jól kitalálták hát a műfajt, ez nem kérdés. Az érzelmek teljes skálája átélhetővé válik ilyen munkahelyi légkör, szereplőgárda és izgalmas történéslehetőségek hatására. Nálunk leginkább a Vészhelyzet és a (érthetetlen módon Grace klinikára fordított) Gray’s Anatomy ültette-ülteti a nézőket a képernyő elé, de minden valamirevaló producer tudja, hogy ha kórházsorozatról van szó, annyira nem lehet melléfogni (bár többeknek meglepően jól sikerült már). És nemcsak azért, mert az ember olyan, hogy szereti, ha az idegein citeráznak, és bizony mindig odasandít, ha balesetet lát.  Azért is, mert az ember szeret egy kicsit gyerek lenni, iskolás lenni, érdek nélkül barátkozni, szakmai kihívásokkal megküzdeni, életeket hallgatni és menteni. Vagy legalább megnézni, hogyan csinálják ezt a tévében.

A kép forrása: wallpapers