A víz mindent vitt

2010. június 09.

Az árvíz elsodor mindent, ami útjába akad: épületeket, utakat, otthonokat – és emberi sorsokat. Közelkép egy községről, ahol a víz a legnagyobb összefogásnál is erősebbnek bizonyult.

Amikor rádöbbenünk, milyen esendőek is vagyunk
Itt élünk ezen a Föld nevezetű bolygón, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy hatalmunk korlátlan: igánk alá hajtottuk az állatokat, a természetet, szabályoztuk a folyók medrét, kicselezzük az időjárást, melegházban termesztjük növényeinket, fűtéssel óvjuk magunkat a hideg ellen. Aztán egyszer csak a természet nyom egy fricskát az orrunk alá, akkorát, hogy csaknem halálra tántorodunk. És ott állunk, hirtelen megérezve kicsinységünket, porszem-mivoltunkat, azt, hogy milyen kiszolgáltatottak, valójában mennyire védtelenek is vagyunk. Ahogy a költő mondja: „úgy állok, az ég alatt, én, az ember, hogy telve vagyok félelemmel”.

„Többé már nem tudok hazamenni”
Lehetetlen elképzelni is, hogy mit élhetnek át azok, akiknek egy egész élet munkáját vitte el most a megvadult víz. A rengeteg áldozattal, álmodozással, szeretettel épített házat, az otthont, amelynek falai közt generációk nőttek fel, életük színterét, amely tanúja volt minden felcsendülő gyerekkacajnak, minden elhullajtott könnynek, minden álomnak és vágynak. A biztonságot, amelyről sosem gondolták volna, hogy egy pillanat alatt semmivé lehet. Egy idős, nagyon idős bácsi, aki abban a házban született, amelyet szinte észrevétlenül nyelt el az Ipoly, előre-hátra hajlongva, elviselhetetlen borzalommal a szemében, csak azt hajtogatta: „Többé már nem tudok hazamenni, uramisten, többé már nem tudok hazamenni.” Ő nem sírt – mi, akik láttuk őt, igen.

Bajban ismerszik meg az ember
S hogy lehetünk bármilyenek, veszekedősek, elviselhetetlenek, rossz utakon járók, gáncsoskodók, azért mégiscsak érző szív dobog minden emberben, az akkor vált mindennél jobban világossá számomra, amikor Drégelypalánkon a szomszédos Hont községnek való segítségnyújtásra szólította fel a polgármesteri hivatal hangosbemondója a lakosokat. Éppen egy szűk családi körben tartott esküvőt ültünk, amikor felcsendült az első felhívás. Akkor még nem volt olyan nagy a baj, de már közeledett. A férfivendégek láthatóan feszengtek, mentek is volna, az esküvőt sem akarták otthagyni, „lesz ott elég dolgos kéz”, marasztalták őket a nők. És volt is, látva a falu házaiból sorra elősiető, munkásruhás férfiakat. Este fél tízre járt már, mikor újra megszólalt a hangosbemondó, s mikrofonon keresztül is érződött a hangban szűkülő megrendülés és félelem. És akkor már nem volt kérdés, mi lesz az esküvővel. A lakodalmon mulató férfiak virágos jókedve egycsapásra tenni akaró komolysággá változott, lekerültek az öltönyök, s pár perc múlva a községben már egyetlen életerős férfi sem maradt. Mindannyian Hontra mentek, a testvérfaluba, amely felé vésztjósló gyorsasággal közeledett a tragédia.

Hont volt, Hont nincs, Hont lesz?
De Hontot már nem lehetett megmenteni. Az Ipoly erősebbnek bizonyult az embernél, erősebbnek az összetartásnál és a mérhetetlen segítőkészségnél is. Ment, és vitte az otthonokat, vitte a múltat, a jövőt és az álmokat. Ami utána maradt, az leírhatatlan: elázott házak, lombig vízben jajongó fák, szűkölő állatok, és végsőkig elcsigázott, rettenettel teli, értetlen tekintetek. Kétségbeesés, kiúttalanság ül az ezer ránccal barázdált, idős arcokon, a gyermekek félnek, a felnőttek összeszorult torokkal próbálnak vigaszt nyújtani, amiből nekik sincs semmijük. Nem tudják, hogyan tovább, nem tudják, mi lesz ezek után.

Ami nem látszik a képeken
Hétfőn a drégelypalánki orvos és védőnő a honti körzetbe tart. Nem a rendelőbe, mert az most nincs. A művelődési házban rendezkednek be, ahol, akár egy háborús ispotályban, szedett-vedett eszközökkel, szükségmegoldásokkal igyekeznek segíteni. Később a védőnő megrendült, el-elcsukló hangon próbálja szavakba foglalni azt, amit nem lehet. Hogy az emberek összeroppantak a tragédia súlya alatt. Hogy a képeken nem látszik a csatornabűz, a döglött egerek, pockok, elrohadt növények. Hogy hepatitis A ellen kell oltani, mert fertőzőek a körülmények. Hogy a gyerekek nem értik, miért nem mehetnek haza, hová lettek a játékaik, az ágyuk, az otthonuk. Arra a kérdésre pedig, hogy mi most a legfontosabb a számára (holott az ellátásra gondolok), azt feleli: „hogy segítsek erőmhöz mérten. És azon felül is.”

Olvasd el a Duna televízió felhívását, és segíts te is!

A képek forrása: www.hont.hu