Amíg te nem szereted önmagad…

2007. november 23.

Miközben a családot, barátokat elárasztjuk szeretettel, sokkal kevésbé tudjuk szeretni önmagunkat. A testünkről nem is beszélve...

Márpedig ha valakit nem szeretek – így akár saját magamat – akkor nem teszek erőfeszítéseket azért, hogy neki minél jobb legyen, fejlődjön. A helyzet ezért általában tovább romlik, még elégedetlenebbek még frusztráltabbak leszünk, és még jobban utáljuk magunkat. És kezdődik minden elölről.

Zita most 32 éves, és egy év alatt valamivel több mint 10 kilót szedett fel. „Én is azok közé tartozom – szerintem vagyunk egy páran –, akik az egész napos stressz, munka, más „muszájdolgok” után már mindenhez fáradtak, hazavonszolják, és evéssel vigasztalják magukat, plusz így vezetik le a feszültséget. Először csak néha-néha, majd fokozatosan eljutottam oda, hogy ez mindennapossá vált, munka közben mindig majszoltam valamit, úgy éreztem, csak így bírom ki. Korábban mások szerint is csinos voltam, sportoltam, és ha nagyon elegem volt, végigcsináltam egy 1,5 órás aerobik edzést, ami után mindjárt másnak tűnt a világ.

Egy nehéz időszak után azonban elkezdődött ez a körforgás, és én egyre jobban utáltam magam érte, mégis tovább ettem. Úgy éreztem, hogy gyenge vagyok és tehetetlen, nulla az akaraterőm. Egyre inkább feladtam saját magam, sőt, talán direkt büntettem is az ártó dolgokkal. Otthon belenéztem a tükörbe, láttam a hurkákat a hasamon, amik korábban nem voltak, összetoltam a bőrt a combomon, hogy kínozzam magam a szörnyű narancsbőrös lyukak látványával – és iszonyatos elkeseredéssel célba vettem a hűtőszekrényt. Nekem egy pszichiáter baráttal való beszélgetés jelentette a fordulópontot, aki többek között azt mondta: nincs szó akaratgyengeségről, egyszerűen még nem jutottam el oda, hogy mindent meg akarjak tenni a változásért. Első lépés: fogadjam el, hogy most ez a helyzet, ilyen vagyok, ez a kiindulópont, és csak utána akarjam ezt formálni, megváltoztatni.”

A testi változtatási szándék hátterében valóban pszichés-mentális folyamat áll: elfogadás, értékelés, változtatás. Ezért érdemes olyan módszereket sorra venni, amelyek segíthetnek, hogy kitörjünk a körforgásból, és ne okozzon állandó frusztrációt, keserűséget a saját fizikai valónk.

Helyes kiindulópontot válassz!

Az örök jótanács, amit úgy tűnik, nem lehet elégszer elmondani: teljesen felesleges és hiábavaló azt nézni, hogy mennyire tudod megközelíteni azt az alakot, amit „tökéletes testnek” neveznek. Egyébként is, mi számít annak? Hiszen ha belegondolunk, bármennyire is sulykolja elsősorban a média az aktuális szépségideált – jelenleg például az 50 kilós, vállfára hasonlító modellek alakját – teljesen szubjektív, hogy kinek mi tetszik.

A lényeg tehát az, hogy reálisan nézzük adottságainkat, és ezekből hozzuk ki a legtöbbet. Mert azt azért a többség bevallhatja, hogy nemcsak Kate Moss-hoz nem hasonlít, de nem is tesz meg mindent saját külsejéért. Nem kell tehát pálcikává fogyni, elég, ha leadjuk azt a fölösleget, amit a számunkra ideális súlyhoz képest cipelünk. Ha pedig valakinek nincs is fölöslege, de „plötty”-nek tartja magát, a legjobb célkitűzés az, ha mozogni kezd, és feszesíti, keményíti a testét.

Egyébként kár azt hinni, hogy a szupermodellek és a híres színésznők elégedettek önmagukkal, vagy azt, hogy erre minden okuk megvan. Emlékezetes, amikor Uma Thurman – aki amúgy sem a köntörfalazásról híres – kijelentette: nem tudja, mit esznek rajta, mikor távolülő szemei miatt olyan a feje, mint egy pörölycápának. De számos más pletyka kering, kinek mivel van baja saját magán – ez már csak abból is kitűnik, hogy ki miért fekszik a plasztikai sebész kése alá. A modelleknek magasnak kell lenniük, de nézzük csak meg, hogy ehhez némelyiknél saccra is legalább 42-es lábméret társul.

Másrészt talán sokan láthatták azokat az interneten keringő fotókat, amelyeket paparazzik készítettek a sztárokról egy óvatlan pillanatban, amikor nem dolgozott rajtuk órákat fodrász, sminkes, stylist.

Ne légy felszínes, gondold át, mi mennyire fontos!

Az emberi test csodája – nem, ez nem egy ismeretterjesztő film címe. Ön milyen gyakran gondol arra, hogy a test, amelynek a külseje napi szinten annyira foglalkoztat bennünket, egyben egy csodálatos „szerkezet”, amely kitartóan működik, ráadásul tanulóképes? Valószínűleg keveset. Sajnos, csak akkor döbbenünk rá, hogy ez a legalapvetőbb, az elsődleges, amikor már baj van.

Miért kell betegnek lenni ahhoz, hogy helyén értékeljük az egészséget? Egyik olvasónk esete remekül példázza ezt: „kamaszkorom óta meggyőződésem volt, hogy a legfőbb szépséghibám, hogy túl vastagok a combjaim. Állandóan innen akartam fogyni, mérges voltam, ha egy ruha jól állt volna, passzolt a derekamra, de majd szétdurrant a lábaimon. Két évvel ezelőtt motorbaleset ért, több helyen eltört a bal lábam, műtét, csavarok a térdembe, hónapokat töltöttem begipszelve az ágyban fekve, majd fizikoterápia stb. Akkor jöttem csak rá, mekkora marha voltam, és bármit megadtam volna érte, hogy rá tudjak állni azokra a vastag lábaimra…”