Családi csetepaték

2009. december 10.

Karácsonykor együtt a család, és ez bizony sokszor előbb-utóbb ajtócsapkodásba, sértett arcokba és felcsattanó haragszavakba torkollik. Ha az ünnepi asztal nálatok is gyakran válik háborús övezetté, és a családi összejövetel végén már megint áll a bál, itt az ideje, hogy idén másképp legyen!

Családi csatatér
Nincs olyan család, ahol ne lennének kisebb-nagyobb összeütközések. Sőt: életünk során az átélt konfliktusok legnagyobb része családtagjainkhoz köthető. De vajon miért van ez így? Miért ingoványos terület a családi kapcsolat, miért épp azokkal kerülünk közelharcba, akikkel együvé tartozunk?

A barátaink Isten bocsánatkérése a rokonainkért?
Egyrészt azért gyakoribbak a házi viszályok, mert ellentétben baráti körünkkel, családunkat nem mi választottuk, így érdeklődési körünk, személyiségünk, korosztályunk stb. markánsan különbözik. A kamaszkori „engem senki nem ért meg”- hozzáállást családtagjainkkal szemben felnőttkorunkban is tovább hordozzuk, hiszen nagy valószínűséggel választott szakmánk, világnézetünk eltér a szeretteinkétől. 

„Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!”
Az Én mindig „ketten van”, vagyis van egy Én, aki cselekszik (mondjuk füllent), és van egy Felettes Én, aki megítéli a cselekedeteket (megveti magát a füllentésért). Ez a Felettes Én általában elég rossz véleménnyel van az Énről, aki pedig minden erejével igyekszik megfelelni, és kudarcként könyveli el, ha mégsem tud. Ezt a kudarcot érjük tetten családtagjaink viselkedésében is, hiszen bármennyire is különbözünk, a mélyben hasonló személyiségproblémákkal, jellemgyengeségekkel küzdünk, mint szüleink, testvéreink – úgymond örököltünk néhány, a Felettes Ént igencsak irritáló tulajdonságot. Ezért aztán, ha valamelyik családtagunk cselekedetében a saját, leküzdeni kívánt problémánkat érezzük meg, az indokolatlanul erős reakciót vált ki belőlünk – hiszen igazából az elénk tartott tükörre haragszunk.

Ha hasonlítunk, akkor miért különbözünk?
Ezzel a különbözőség-hasonlósággal nehezen tudunk megbirkózni: zavar, hogy családtagjaink nem rendelkeznek a baráti kör homogén világával, de az is bosszant, hogy önmagunk esendőségét érjük tetten cselekedeteikben.  Arról már nem is beszélve, hogy más utat járnak egy-egy közös problémával kapcsolatban: ha én le tudtam küzdeni a félénkségemet, akkor a húgom miért nem vesz már erőt végre magán? Ha én felül bírtam kerekedni a lustaságomon, akkor az apám miért nem igyekszik? Csakhogy mindenkinek rengeteg harca van, amelyet meg kell vívnia, s csak mert mi a félénkség, lustaság ellen indultunk csatába, nem biztos, hogy családtagjainknak is ez a legfontosabb kihívás: ők más területen küzdenek, de küzdenek!

Mert te akkor is szeretsz, ha bántalak
Azonos gyengeségeink, különböző életfelfogásunk és eltérő harcaink termékeny táptalaja a veszekedéseknek, ám nemcsak emiatt gyakoribbak a családon belüli ellentétek: a többi emberhez egyfajta megfelelési vággyal viszonyulunk, kontrolláljuk dühünket, elhallgatjuk ellenvéleményünket, a legjobb formánkat igyekszünk mutatni. Mindez családtagjainkkal szemben nem szükséges, hiszen ők elveszíthetetlenek: akkor is „kénytelenek” egy közösségbe tartozni velünk, ha épp nem tetszik, amit látnak tőlünk. És sokkal jobban ismernek bárki másnál, úgyhogy sokkal több érzékeny területünkre van szabad bejárásuk – ezért van, hogy általában azt bántjuk a legjobban, aki a legközelebb áll hozzánk. 

A karácsony igazi ajándéka: alkalom a szeretetre
A karácsony az évnek az az időszaka, amikor nagyszerű alkalom nyílik arra, hogy családtagjainkkal rendezzük a félreértéseket. Az évek során átélt ünnepi pillanatok összeadódnak ilyenkor, mindenki kicsit elmélyültebb, fogékonyabb az érzelmekre. Figyeljük meg a szeretteink arcán tükröződő örömöt, szeretetvágyat, gyengédséget, ébresszük fel szívünkben a részvétet a vonásaikban megbújó küzdelmek, szorongások, csalódások láttán. 
Gondoljuk át konfliktusainkat, érjük tetten a mögöttük húzódó valóságot: természetes különbözőségünk el nem fogadását, saját problémáink egymásra vetítését, és próbáljuk meg felülírni ezeket. Találjuk meg a jót mindebben: azt, hogy senki más nem fog tudni annyit rólunk, mint ők, akik tanúi voltak színtiszta gyermeki énünknek, akik láttak már bennünket csúnyán, betegen, elesetten vagy éppen tomboló haragunk kellős közepén. S mi vajon mit tudunk róluk? Mennyire ismerjük szüleink gyermekkorát, kamaszkori lángolásait, önmagával vívott küzdelmeit? Sejtjük-e legalább, mi lakik családtagjaink szívében, mi jár a fejükben? A karácsony remek lehetőség arra is, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást, és figyelmeztessük magunkat arra, hogy minden alkalmat meg kell ragadnunk, amikor csak együtt vagyunk, hiszen nem tudhatjuk, hány ilyenben lehet még részünk.

A közös tulajdon
Lássuk meg családtagjainkban az egyik legnagyobb ajándékot: hiszen ők azok, akik előtt nem játszunk szerepet, és ők azok a fantasztikus társak is, akikkel együtt indultunk a Nagy Kalandra, s bármennyi barátra, bármilyen szoros kapcsolatokra teszünk is szert, tulajdonképpen azon a tutajon vészeljük át az élet viharait, amely közös családi tulajdon, s amelyen mindig helyünk lesz.