Ismerd meg önmagad?

2010. október 19.

Megismerhető-e saját személyiségünk, ha egyszer folyton változik? Mitől lettünk olyanok, amilyenek? Tulajdonságainkat örököltük-e vagy megszereztük őket? És mi az a negatív gravitáció? Önismereti utazások a pszichológia mezsgyéjén.

Ki vagyok én?
Már a kisgyermek fejében megfogalmazódik a kérdés: ki vagyok én? Aztán a kamaszkor szinte csak erről a dilemmáról szól, keressük-kutatjuk önmagunkat, mohón hallgatjuk mások véleményét, olvassuk a különböző elemzéseket… a válaszhoz mégsem kerülünk sokkal közelebb. Aki írt már naplót, jól ismeri az érzést: az ember lánya szeretne a föld alá süllyedni szégyenében, amikor 1-2 évvel ezelőtti önmagát olvassa. Te jó ég, milyen kis hülye voltam, milyen botorságokon bírtam sírni, milyen fennhéjázó volt a véleményem… és a többi. Úgy érezzük, mintha önmagunk gyatrább kiadását olvasnánk, és meg vagyunk győződve róla, hogy az, amit ma írunk, már nem lesz ilyen szégyellnivaló. Aztán eltelik 2 év, és megint pironkodunk...

A genetika vagy a nevelés számít?
Ezért is nehéz választ adni a kérdésre. Merthogy az „én”, na, az állandóan változik. Persze van, ami állandó (naná, hogy a legrosszabb tulajdonságaink sziklaszilárdak), és van, amit viszontlátunk családtagjaink jellemében is. Ilyenkor eltűnődünk, vajon mi számít? A genetika vagy a neveltetés? Az elmúlt századokban éles vita folyt erről a pszichológusok között, aztán persze arra jutottak, ami várható volt: is-is. A genetika is meghatározó, de a környezeti hatások is ugyanakkora erővel bírnak. És amit e kettő eredményez, az is csak: nyersanyag. Merthogy huszonéves korunkban nagyjából „kész vagyunk” – és kezdődhet az önnevelés. Folyton dolgozunk valamin, mert ott belül van egy mérce, amit muszáj megütnünk. És ha sikerült, jön egy újabb kihívás…



A negatív gravitáció
És csak rajtunk múlik, hogy milyen környezeti hatást hogyan dolgozunk fel. Egy nehéz gyermekkor, a rossz szülői minták akár motiváló erőként is hathatnak. Ezt hívják negatív gravitációnak: pl. azért él valaki egészséges életmódot, mert megfogadta, hogy sosem lesz olyan, mint önpusztító szülei. Vagy valaki türelmes és toleráns anya lesz, mert jól tudja, micsoda szenvedés egy folyton kritikus és hirtelen haragú szülő. Akinek a személyiségét ilyen negatív gravitáció alakította, a későbbiekben is képes lesz a történéseket pozitívan szemlélni. Képes lesz megérteni, hogy „nem a vihar elvonulását kell várni, hanem meg kell tanulni táncolni az esőben”.

Nem a cél - az utazás a lényeg
Mert a történések, legyenek akár jók, akár rosszak, azért vannak, hogy megtanuljunk egy-egy leckét. A megtanult leckével pedig szebbé és jobbá váljon a személyiségünk, az életünk. Vajon hányszor nyert már utólag értelmet egy-egy fájdalmas dolog? Gondoljunk csak a szakításokra: mennyire fájt, és mennyire jó, hogy mégis megtörtént, hiszen akkor nem ismertük volna meg azt, aki igazán hozzánk való társ. Tanulni persze nem olyan szívderítő dolog, de valahogyan mégis mindig új és új feladatot akarunk megoldani saját személyiségünkkel kapcsolatban. Ma a türelmetlenségünket akarjuk leküzdeni, holnap a félénkségünket, holnapután a hatékonyságunkat szeretnénk fokozni. Van, aki tréningeket, pszichológiai technikákat alkalmaz, van, aki csak a legjobb barátnővel boncolgatja korlátait és lehetőségeit. A lényeg azonban, hogy ahogyan a szellemünket, a lelkünket is iskolázzuk: nézzünk szembe nemszeretem-tulajdonságainkkal, javítsunk rajtuk, tanuljunk meg új dolgokat, legyünk nyitottak a változásra. És tanuljuk meg élvezni a fejlődést -hiszen tudjuk jól, nem a cél, hanem az utazás a lényeg. Mert az „én” mindig változik és mindig megismerhetetlen – de szerető munkával tanárai és legjobb ismerői lehetünk.