Még mindig az anyám lánya vagyok?!

2010. május 11.

A szüleid folyton beleszólnak az életedbe, és még mindig szeretnék előírni, hogy mit csinálj? Kritizálnak mindent, és már alig mersz elmondani nekik valamit? Úgy érzed, soha nem fognak felnőttként kezelni? Elmondjuk, mit tehetsz! 

Miért nem bírnak felnőttként kezelni a szüleink? 
Azt mondják, az anyaságban az a legnehezebb, hogy végig kell nézned a gyermeked ilyen-olyan szenvedéseit és botorságait, miközben nagyon jól tudod, hogy nem tehetsz semmit. És ez tényleg így van: tudod, hogy kamasz lányodat agyon fogja gyötörni rosszfiú-szerelme, mégsem tudod ettől megvédeni, végig kell járnia a szerelem poklainak összes bugyrát. Holott legszívesebben megráznád: hát nem látja, hogy ez a fiú csak bajt hoz majd rá? Térj már észre, lányom! De háttérben maradsz, rágod a körmöd, és imádkozol, hogy nagyobb sérülésekkel jöjjön ki belőle. Igen ám, csakhogy ez az érzés nem múlik el attól, hogy a kamasz lány immár a harmincat tapossa – egy anya nem tudja megoldani, hogy ne az édes kicsi gyerekeként tekintsen a lányára, csak azért, mert a 18-as cipő helyett már 38-asat hord. 

Minden szülő kap egy békát
Csakhogy vannak anyák, akik képtelenek a háttérben csendben rágni a körmüket, mert egyszerűen nem tudják elviselni a tehetetlenség érzését. Hiába tapasztalták már meg újból és újból azt, hogy feleslegesen terelgetik gyermeküket az általuk helyesnek vélt útra, az úgyis a magáét járja. Úgy érzik, ha nem mondanának semmit, akkor anyai kötelességüket mulasztanák el – csak nem várjuk tőlük, hogy csukott szemmel tűrjék, amint lányuk a szakadék felé lavírozik?! Pedig lavírozni fog nyitott szem és anyai dörgedelmek mellett is, sőt, akkor fog csak igazán. Ám mindezt ezek az anyák nem fogják megérteni – ők azok, akik nem akarják és nem is fogják lenyelni azt a békát, amit pedig kiosztottak minden szülőnek: nevezetesen, hogy az égvilágon semmit sem tehet a gyermekéért, nekik kell magukért tenniük. 

"Az anyám mindenbe beleszól"
Ezekkel a szülőkkel nagyon nem könnyű. Mindenbe beleszólnak, mindenben okosabbak, mindent úgy kellene csinálnunk, ahogyan ők, sőt, úgy, ahogyan ők sem, de az lenne a helyes. Nem veszik észre, hogy már alig mondunk el valamit, mert nem akarjuk hallgatni a hegyibeszédeket, a rosszallásokat, az „ugye, megmondtam”-okat. Még rosszabb a helyzet, ha nemcsak a mondandó, de a hangnem is anyai: „édes lányom, én már végképp nem tudom, mit csináljak veled”, esetleg „kéne már neked két jókora pofon”, amitől az ember felnőttéveit taposó lánya zsebében bizony kinyílik a bicska, és hát ilyenkor kinyílik a száj is, és ordítva követeljük magunknak a felnőttnek kijáró tiszteletet. Amit persze nem fogunk megkapni. 

Egyáltalán: van megoldás? 
De hát akkor mégis mit lehet tenni? Nem túl sokat, de azért van remény. A legideálisabb az lenne, ha egyszer s mindenkorra megváltoztatnánk szüleink gondolkodásmódját, és végre érett felnőttként kezelnének, akire szeretettel vegyes tisztelettel néznek. Ez sem lehetetlen éppen, csak épp a következők kellenek hozzá: soha egy fillért se kérj tőlük, álompasi legyen az oldaladon, fantasztikus munkád legyen egy vezető beosztásban, csodás életkörülményeket mondhass a magadénak, szerepelj legalább egyszer a tévében és mindig rendben legyen a frizurád. Ám ha ez nem megy, egyet tehetsz: elérheted azt, hogy legalább ne mondják ki, amit gondolnak. Ülj le velük beszélgetni, és mondd el szelíden, mi az, ami bánt téged a hozzáállásukban. Kezdd azzal, hogy megérted, miért ilyenek, dicsérd a pozitívumokat, fejezd ki a háládat irántuk. Aztán mondd el azt is, hogy milyen változtatásokat szeretnél a részükről, hogy soha ne legyenek köztetek veszekedések: esetleg megegyezhettek egy vicces „leállító szóban”, amellyel csírájában elfojthatók a konfliktust okozó megnyilvánulások, így mihelyt rákezdenének a litániára, egy „vétó!”-val vessetek véget, mielőtt elhangoznának az első mondatok. Akár levélben is megírhatod nekik, elmondva, hogy ez a fajta gyerekként kezelés milyen károkat okoz a kapcsolatotokban: hogy nem vagy őszinte, hogy elhallgatsz történéseket, hogy máshoz fordulsz a problémáiddal. És persze hogy szeretnéd, ha ez nem így lenne, hiszen ők neked a legfontosabbak, és szeretnél nagyobb részt adni nekik az életedben. Ha nem is találsz megértésre, hidd el, beletetted a bogarat a fülükbe, és apránként, de elindulnak majd a változások. 

Avasd magad felnőtté!
Persze, részedről is kell a közelítés: próbáld meg megérteni, hogy miért viselkednek így, igyekezz meglátni a korholó mondatok mögötti szeretetet és féltést. Szeretni rosszul is lehet, úgy, hogy az a másiknak épp az ellenkezőjét sugallja, de emlékeztesd magad arra, hogy csak a módszer rossz, nem a mögöttes érzelem. És ne foglalkozz annyit mindazzal, amit mondanak: engedd el a füled mellett a negatív megnyilvánulásokat, és járd határozottan a saját utadat – mert nem olyan fontos, hogy mások felnőttnek kezeljenek, ha te annak tartod magad. Ne a szüleidtől várd a felnőtté avatást – avasd fel te magadat, s meglátod, ez kihat majd az ő ítéletükre is!