Díjazzuk a jó sztorikat!

2009. november 05.

Lezárult az Őszi Romantika nyereményjátékunk! Hogy kié lett a fődíj, egy kétszemélyes wellness-hétvége Röjtökmuzsajon, most kiderül!

Kedves Történetírók, kedves Olvasók!

November 2-án lezárult a háromfordulós Őszi romantika nyereményjátékunk: az egyes fordulók nyerteseit már kihirdettük, a fődíj azonban mostanáig gazdára várt. A tét nem volt kevesebb, mint egy wellness-hétvége,a „világ legszebb szállodái” közé választott Szidónia Kastélyszállóban.

A Szerkesztőség nehéz helyzetben volt: három forduló ragyogó pályázatait kellett ismét górcső alá vennünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legkedvesebbet. Végül Rapperswil pályázata (a 3. fordulóból) mellett tettük le a voksunkat, hiszen történetében valahol ott lapult mindhárom forduló témája: a vágyakozás, a randevúk, és a romantika, amitől mi is vágyakozni kezdtünk -romantikus randevúk után.

Gratulálunk Rapperswil!

Rapperswil
Romantikus történet – szabadon

Már hónapok óta minden nap ugyanazzal a vonattal utazom.
Megváltozott körülményeim távol taszítottak a fővárostól – engem, a vérbeli pestit – de már nem bánom. Sokszor átgondoltam: jól van ez így.
Vagy mégsem? Néha tudom a világot, máskor meg nem tudok semmit. Megváltom a jegyem, közben újból esni kezd, figyelem a ritmust hallgatag - szomorún. Tengernyi víz lehullott már cseppenként átáztatva mindent. Gyorsan helyet keresek az egyik vonatkocsiban, még tíz perc van az indulásig.
Leülök és csak bámulok kifelé. A vonat ablakán egy apró bogár mászik, siet nagyon, ám egy kövér esőcsepp lesodorja. Vagy háromszor újra kezdi.
De kis bolond! Vajon hová igyekszik? Sietős léptekkel egy férfi megy el a vagon mellett. Látom, tétovázik, aztán mégis ebbe a kocsiba száll fel. Csak nem… Most meg minek igazgatom a hajam? Még ha ő is az…
De hát nem is tudom ki. Már hetekkel ezelőtt észrevettem. Mindig ilyenkor utazik, igaz, a héten még nem láttam és ma már szerda van. Nincs rajta semmi különös, mégis kitűnik. Próbálom megfejteni: miért? Elmegy mellettem, helyet keres. Nem nézek utána, de valami különös érzés megérint. Ki ez a férfi? Idegesen rebben a szemem, ahogy hirtelen magam előtt látom; kénytelen itt leülni, nincs hely máshol. De nem velem szemben foglal helyet, távolabb ül. Értem én… Igyekszik minél előbb elhelyezkedni, vizes haján épp hogy igazít, felakasztja a zakóját. Kék ing van rajta. A szeme is kék. Nem akarom megbámulni, de valahogy mégis mindig rátéved a tekintetem, és ezt érzi is. Nyugodtnak látszik, de nem téveszt meg: vibráló nyugtalansággal újságot vesz elő fekete aktatáskájából és olvas. A vonat indul, néhány percig az esős kinti világot nézem, de ő foglalkoztat. Sőt, mi több: egyre inkább érdekel. Lopva figyelem és találgatok: ki lehet, mi lehet? Fáradtnak látom, de az egész utat végig csak olvasással tölti. Cegléden leszáll.
----****----
Tudatosan választom a vonat legutolsó kocsiját. Ha jön, itt kell elhaladnia. Látnom kell! Gondolataim közt egyre többet időzik, rendszeresen felbukkan, mint egy kedves ismerős vagy szerető. Rengetegen vannak a peronon. Szomorú leszek ha nem láthatom. Talán soha többet. De hátha már a vonaton van?? Tétován ülök a helyemen és belém nyilal a felismerés: várom őt! Bömbölő kisfiút húz a mamája kézen fogva, a gyereknél kicsi, színes papírsárkány. A „tarka táncos” most erőtlenül imbolyog, szinte halott a földközelben. Lángoló színei ragyognak a kora délutáni fényben. Rándulva indul a vonat. Lassan nyúlok a táskám után és csak megyek, megyek a mozdony irányába. A vagonokban – mint aki helyet keres – keresem a férfit. Mindenki „gyanús” aki újságjába mélyedve utazik, de nincs köztük sem. Csalódott vagyok, és úgy érzem, hiába süt a nap. Eltúlzom bánatom.
----****----
Megdobban a szívem, ahogy megpillantom. Siet. Figyelem a lépteit, a mozdulatait, az egész embert. Jó az összhang és ma is csinos. Úgy teszek, mint aki rohanvást érkezik és merő véletlenségből ugyanoda száll fel, ahova ő.
A mögötte lévő ülésre huppanok, óvatosan hátradőlök. Most „összeér” a hátunk. Vajon ő is érzi? Fülsértően csapódik a vagonajtó, egy férfi jön be és őt üdvözli! Hallom, ahogy beszélgetnek, a hangja határozottan szexis. Ádámnak hívják. Illik hozzá ez a név, elegáns és komoly akárcsak a pasi – állapítom meg. Ringat a vonat, Ádám „hátának” dőlök és álmodom…
----****----
Kora reggel van, körülöttünk a virágos rét, mint egy óriási, hullámzó tenger. Vidám pirostól, kedves sárgától virul minden. Fekszem a pléden és a tiszta, kék eget bámulom; a szabadságot juttatja eszembe. Ádám kezét érzem, majd fölém hajol, szája keresi az enyémet. Hosszú percekig csókol, érzem a testét ahogy vibrál, forró az arca. Simogat. Férfias, erős keze mint egy bársonyos folyondár úgy ölel. A szemébe nézek – mintha az eget látnám. Nem kellenek szavak. Érzem, tudja a titkot. A női test titkát. Úgy fedi fel, hogy közben ad, rutinosan, éretten. Néhány pillanatig a lelkünk is összeér, és én a végtelent remélem…
---- **** ----
Tűzgolyóként bukik le a nap a látóhatár mögé, de a balatoni látképet most ez teszi teljessé. Ádámot kissé nehezen tudom rávenni, szakadjon el a napi sajtó véget nem érő sokadik oldalától és jöjjön velem a vízpartra. Habozás nélkül leül mellém a nádas melletti kövekre, szemében visszatükröződik a Balaton. Szeretem nézni őt. Ha bölcsen hallgat, én helyette is beszélek. Kissé komoly-szomorú a hangulata, de megérintem a kezét, pajkosan hunyorítok rá, hogy jobb kedvre derüljön. Lassan sötétedik. Sétálunk, egy kerthelyiség félreeső zugában múlatjuk az időt, konyakot iszunk és bizalmasan sutyorgunk. Ádám kedvesen összekoccantja a homlokunkat, okos, őszinte tekintetével a szememet fürkészi. Mikor körülnézek, látom, hogy egy középkorú, de csinos nő ugyancsak jól megnézi magának Ádámot… Nem is tudja az én édesem mire vélni minden átmenet nélküli, szenvedélyes csókomat. Kissé későre jár mire kilépünk a kerthelyiségből, szemmel láthatóan felélénkült a környék: nyári este a Balatonnál. Egy kis lejáró mólóján állunk, magánterület lehet, de sehol egy lélek. Az apró zajok a nádas felől hozzátartoznak a csendhez, a túlparton szikrázva csillognak Badacsony fényei. Minden olyan békés, csak egy valami hiányzik: hogy összebújjak vele, érezzem, ahogy megölel, szeret…
----****----
A szerző utóirata: Ádámmal négy évig egy párt alkottunk. Remek ember. Csakis tisztelettel és szeretettel tudok gondolni rá. Megismerkedésünk szinte törvényszerű volt, kedves, tiszta és páratlan. „Ha lemondunk a választásról, akkor a személyiség öntudatlanul fog választani, vagy benne lévő sötét hatalmak”. – Nem kerülhettük el egymást.