Eper reggelire

2009. július 04.

Ugye Te is kíváncsi lennél rá, vajon hogyan alakul a sorsa Fejős Éva Hotel Bali című regénye szereplőinek? Dóra, Gabi, Szilvi és Judit története ismét életre kel, hogy történetük ott folytatódjon, ahol abbamaradt. Pillants bele a részletekbe! 

Részlet Fejős Éva: Eper reggelire című legújabb könyvéből

Dóra az íróasztalánál ült, a megrendeléseket nézte át, majd a kezébe vette a tollat, és elkezdte egyesével lehúzni a tételeket. A szálloda foglaltsági mutatói pillanatnyilag nem indokolták, hogy a helyettese ilyen nagyvonalúan rendelgessen. Aztán hirtelen észbe kapott. Maron már nem a helyettese. Legfeljebb papíron. És hamarosan az ő pozícióját tölti be – csupán napok kérdése a dolog. Ő ezentúl legfeljebb tanácsokat adhat neki. Nem más „fokozta le” – vagy, ahogy tetszik: léptette elő – tanácsadóvá: ő maga döntött így. Ő adta fel korábbi pozícióját, ő hagyta el hónapokra Indonéziát, és csak a távolból vezette a hotelt. Néhány nappal korábban érkezett vissza Bali szigetére, a feladatait átadni, és csomagolni. Csomagolni… és búcsúzni.
Kibámult az ablakon. Rálátott a medencére, és ha a székkel egy picit hátrább gurult az asztaltól, rálátott az óceánra is. Mona Lisa és parti árustársai már lerohanták a háncs napernyők alatt pihenő néhány vendéget. Dóra vágott egy grimaszt. Bár tudta, hogy az árusoknak ez az egyetlen megélhetési forrásuk, világosan megmondta nekik, hogy nem zaklathatják a pihenő vendégeket, csak akkor mehetnek oda hozzájuk, ha óceánparti sétára indulnak. Egy időben, amikor nemcsak papíron vezette a szállodát, hanem ott is élt, a balinéz árusok betartották ezt a szabályt. Most csupán Ogud, a festő srác – Dóra jó barátságot ápolt vele és családjával – ücsörgött a vendégektől tisztes távolságban, egy pálmafa árnyékában, egy képen dolgozva.
Maron nem elég szigorú, nem elég következetes, gondolta Dóra. Úgyis kevés a vendég, kevesebb, mint egy évvel korábban – a balinézeket az ág is húzta: a Kután elkövetett, elsöprő erejű robbantás évekre visszavetette az idegenforgalmat, és mire újra felfutott volna, bekövetkezett a gazdasági világválság, és sajnos, ismét csökkent a Balira utazó turisták száma –,legalább azt a keveset meg kellene becsülni. Sok nyaralóvendéget kifejezetten bosszantottak a köré sereglő árusok. Dóra sejtette, hogy a vendégek többsége azért napozik a medence partján, mert ott nem zaklathatják az árusok. Eldöntötte, hogy beszél Maronnal, és ismét a biztonsági őröket bízzák meg a csecsebecséket áruló mozgóbrigád távoltartásával. Mona Lisa, a lófogú balinéz asszony volt a csapat vezére, talán azért, mert ő volt a leginkább lerázhatatlan és leginkább agresszív közülük. Dóra nem kedvelte, mert saját fülével hallotta, amikor egyszer valakit azzal próbált rávenni a vásárlásra: ha nem vesz tőle faragott teknősbékát, akkor lezuhan a repülő, amelyen hazautazik… Akkor tiltotta el az egész csapatot a nyugágyakon pihenő külföldiektől.
Rég volt. Nagyon rég. Azóta annyi minden megváltozott… Amióta megérkezett, sőt már a gépen is egyfolytában egy ősrégi Edda-szám „szólt” a fejében. Hátrahajtotta a fejét, és most először odafigyelt a dalra. És végre a szövege is eljutott hozzá. „Álmodtam egy világot magamnak, / Itt állok a kapui előtt. / Adj erőt, hogy be tudjak lépni, / Van hitem a magas falak előtt.”
 Kinyitotta a szemét, és újra kibámult az ablakon.
 Hát ez az, gondolta. Megálmodta magának azt a világot, amelynek a létezésében már nem reménykedett, mégis mert hinni benne – és most már csak be kell lépnie a kapuján. Hiszen az a világ – immár biztosan tudta – létezik. Most már csak gondolkodás nélkül be kellene rontania a kapuján.
 Ehelyett ott ült a húsz fokra hűtött irodájában, már szinte jégkockává fagyott, mégsem állította feljebb a hőfokszabályozót, papírokat nézegetett, és bár rengeteg öröm és várakozás volt benne, ezeket az érzéseket mégis beárnyékolta a félelem: vajon miféle új élet, miféle világ vár rá a Föld másik oldalán?

 Nem sokkal később már Maronnal egyeztette az élelmiszer- és bútormegrendeléseket. Maron is európai volt, Dóra könnyebben szót értett a szláv férfival, mint korábbi, balinéz helyettesével.
 – Csak javaslatot teszek – szabadkozott Dóra, mielőtt felvetette: szerinte nem ez a leginkább megfelelő időpont az új teraszbútorok megrendelésére. – A jövő hónapra alig vannak foglalásaink, pedig hamarosan kezdődik az iskolaszünet. Ebben a helyzetben én még várnék a bútorokkal…
– A bungalóteraszokon már korhadnak a székek – magyarázta a férfi. – Mondtam a tulajdonosnak is, hogy muszáj befektetnie. Nem örült neki, de kibírja.
 – Maron, nem erről van szó. Yi mindent kibír, ez a szálloda csak az egyik a sok játékszere közül – vetette közbe Dóra. Az Ausztráliában élő kínai tulajdonos milliárdos volt, de nem herdálta a pénzét, és Dóra megtanulta, hogyan lehet költségtakarékosan vezetni a szállodát. – De most olyan idők járnak, hogy mindenképpen arra kell törekednünk, hogy nagyjából nullszaldós legyen a hotel. Veszteséget nem termelhetünk. Muszáj egy kicsit lefaragnunk a költségekből, különben jöhetsz vissza te is Európába – nevette el magát.
 – Sosem pályáztam a helyedre – mondta hirtelen a férfi.
 – Tudom – mosolygott Dóra. Maron körülbelül háromnegyed éve érkezett Balira, akkor, amikor ő kérte Yit: válassza ki az utódját. Maron korábban egy sydney-i szállodában dolgozott. Dórának három hónapja volt rá, hogy betanítsa, és azután hazautazott Magyarországra, de a kínai tulajdonos ragaszkodott hozzá, hogy Dóra megtartsa a pozícióját, legalábbis papíron, és Európából telefonon, illetve interneten segítse a szláv férfi munkáját. Ez a helyzet azonban mostanra tarthatatlanná vált. Dóra a kilenc hónap alatt egyszer – a téli főszezonban – repült ide a szigetre. Most jött másodszor – és utoljára. Felszámolni az állását, hivatalosan is átadni a vezetést Maronnak – és elbúcsúzni régi életétől.
 – Nem fog hiányozni? – kérdezte Maron.
 – A sziget? A szálloda? A meleg?
 – A sziget. A szálloda. A meleg – ismételte meg a férfi, majd hozzátette: – A… minden.
 – Tudod… pontosan tudod, mi a helyzet – mosolyodott el Dóra.
 – Tudom – bólintott Maron. Megkedvelték egymást, szinte abban a pillanatban, amikor a férfi megérkezett egy sovány bőrönddel a Dewata Resortba. Dóra akkor fel volt dobva attól, ami Budapesten vár rá, Maront pedig már a reptérről bevezető úton lenyűgözték a pálmafák és a csupa mosoly balinézek. Egy baj volt vele: kockáztatott. Folyton kockáztatott. Márpedig az üzletben ez nem a legbölcsebb dolog, főleg a mostani, gazdaságilag vészterhes időkben.
 – Szerencsés fickó – mosolygott Dórára a férfi.
 – Péter?
 – Igen.
 – Én is szerencsés nő vagyok.
 – Mégis nehezen mész el innen. Persze megértelek.
 – De már pontosan tudom, mire vágyom. Csak… elég nehéz. Néha azt se könnyű feldolgozni, ha az álmaid egyszer csak valóra válnak – révedt maga elé Dóra.
 – Mit csinálsz délután?
 – Szörfözöm egyet. És te?
 – Randizom – pillantott rá sokatmondón Maron. – Megismerkedtem egy ausztrál lánnyal. Három hónapra jött a barátnőivel… csini, okos, szexi. És szőke. Majdnem olyan klassz csaj, mint te vagy. Csipkednem kell magam, mert még elkésem a randiról. Nusa Duára megyünk.
 – Olyan jó fej vagy – hajolt közelebb a férfihoz Dóra, megsimogatta a vállát, majd felállt. – Összeszedem a szörfruhámat, és már itt sem vagyok. Mulass jól az aussie-val – mondta már az ajtóból. – Ezentúl ez a te irodád.
 – Hiányozni fogsz – szólt utána a férfi.

 Suhanni a vízen, szelni a hullámokat… éveken át ez volt az egyetlen élmény, amely, ha rövid időre is, de ki-kiszakította Dórát a béklyózó múltból; ilyenkor nem figyelt semmi másra, csak a pillanatra. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szeretett önmaga lenni. A kapaszkodót jelentette neki a szörfözés élménye. Érdekes volt hallania Pétertől, hogy a férfi a bázisugrástól kapta meg ugyanezt az érzést. Dóra valahol, később azt olvasta: a férfiak számára a szabadesés és az orgazmus másodpercei azok, amikor valóban képesek kikapcsolni, kikapcsolódni a múltból, amikor nem gondolnak a jövőre, hanem teljességgel megélik a jelent, anélkül, hogy bármire is gondolnának. Dóra az óceán hullámain, Péter a levegőben találta meg ezt az érzést. Ezzel töltötték ki az űrt, amelyet a boldogtalanság és a másik hiánya hagyott bennük. Tizenhét év után, véletlenül találtak újra egymásra. Csakhogy Dórának akkor már – némi európai és ausztrál kitérő után – Bali volt az otthona, és a Dewata Resort hotelt vezette, Péter pedig, befutott orvosként, Dóra egykori gimnáziumi osztálytársnőjével élt együtt. 
A férfinak már volt egy tinédzser lánya és egy néhány éves kisfia. A szerelem újra fellobbant, az érzést, amelyet addig a hullámokon és a levegőben találtak meg, végre megélték a szárazföldön is – egymással. Nem csupán másodpercekig… És persze dönteniük kellett.
 – Nagyon kúúúl! – kiáltotta Suwati Dórának, amikor a lány talpon maradt egy hatalmas hullámon. A balinéz kamasz, aki évekkel korábban szörfözni tanította Dórát, kezdett férfivá érni, és egyre jobban beszélt angolul – hála Dórának, aki az oktatásért cserében angolul tanítgatta.
 – Pár nap múlva elmegyek – mondta Dóra később, amikor hármasban, Oguddal és Suwatival a Ku-De-Tában, a kutai óceánparti étterem teraszán ültek. Dóra néha meghívta a barátait ebbe az elegáns és hangulatos étterembe, akik megilletődve üldögéltek mellette.
 – Itt az ideje – mondta Ogud. – Most már élheted az életedet.
 – Hol fogsz szörfözni? – érdeklődött Suwati, és Dóra elnevette magát.
 – Attól félek, sehol.
 – Boldog vagy? – folytatta a kérdezősködést a srác.
 – Egyetlen férfiba voltam szerelmes egész életemben – magyarázta lassan Dóra. – És amikor már azt hittem, végleg elvesztettem, újra rátaláltam. Hogy a fenébe ne lennék boldog? Hazaköltözöm. Haza, Magyarországra.
 – Már így is majdnem elkéstél a családalapítással – állapította meg komolyan Ogud, aztán elmosolyodott. – Mármint balinéz értelemben. És mondd… akarsz gyereket ettől a férfitól?
 Dóra hallgatott, majd kimondta, amit gondolt:
 – Ha gyereket akarok, akkor csakis tőle.
 – Akkor hát tőle akarsz? – firtatta Ogud, de Dóra nem válaszolt, mert megcsörrent a mobilja. A szállodából hívták.
 – Halló – szólt bele angolul, aztán nem tudott többet mondani. Az irodavezetője közölte vele szárazon: Maron autóbalesetet szenvedett. A denpasari kórházba szállították, ahol már nem tudták megmenteni az életét. Fél órával ezelőtt meghalt.

 Juanra irányultak a reflektorok, villogtak a vakuk, és ő egy kicsit esetlennek érezte magát a szálloda különtermében. A divatvilág nem az ő terepe volt. Máskor, meccsek előtt és után, természetesen a sajtó rendelkezésére állt, és már egészen jól hozzászokott ahhoz, hogy interjúkat kell adnia, és hogy fotózzák – nemrégiben pedig az egyik amerikai, férfiaknak szánt, életmódmagazin címlapján szerepelt. De a divat egészen más világ volt, mint a sport.
 – Ez az illat tényleg kifejezi azt, ami fontos része a személyiségemnek – fejtegette, amikor a műsorvezető hozzá lépett. – Sportos, vagány, de van benne egy csipetnyi abból az érzékenységből is, amit egyesek talán „hibámul” rónak fel.
 Az újságírók nevettek, Juan pedig az unokanővérére pillantott. Gabi az első sor szélén ült, és biztatón rámosolygott. Iszonyúan hülye helyzet volt: ott produkálni magát a kölnisüvegek között, ahelyett, hogy végre a pályán lenne. Csak az vigasztalta, hogy néhány óra múlva már a kedvenc pályaborításán: a salakon ütögetheti a labdát. Az egyik kedvenc városában, Párizsban. Ezért is volt jó, hogy a kölnibemutatót a francia fővárosban rendezték, pont néhány nappal a Roland Garros kezdete előtt, amikor Juan már amúgy is ott edzett.
 Immár harmadik helyen állt a világranglistán, és tavaly már döntős volt a Roland Garroson. Párizs: a kedvenc városa. Az egyik kedvence.
 A miniinterjúk előtt még pózolt a fotósoknak, és arra gondolt: milyen fura ez a parádézás. Csak áll ott, nem kell semmit sem tennie, és fotózzák. Máskor nyernie kell hozzá, egy csomót edzeni – vagy esetleg egy nagyot veszteni. Kezdte elveszíteni a türelmét, mégis mosolygott. Ez volt a dolga. El kellett adnia magát – Gabi, a menedzsere segítségével –, a neve „árát” kellett minél feljebb srófolnia. Hiszen már a huszonhetedik évében járt. Még öt-hat igazán sikeres év várhatott rá a teniszben, ámbár éppen most kezdett felfelé ívelni a pályafutása, tehát későn érő típusnak számított. Gabi mégis nagyon figyelt rá, hogy a neve igazi „márkává” váljon, de úgy, hogy közben ne kopjon el. Juan nem sok időt tudott arra szánni, hogy reklámozzák, befuttassák a nevét, hiszen a legfontosabb a sport, a tenisz volt, még meg kellett nyernie jó néhány nagy tornát ahhoz, hogy igazán komolyan vegyék a bajnokok kőkemény világában, de unokanővére vigyázott rá, és egyengette az útját.
 Amikor egy újabb sorozat fotóra kérték, segélykérőn pillantott Gabira, de unokanővére nem figyelt rá: egy újonnan érkezett nőt üdvözölt, talán kissé kényszeredetten. Juan a jövevény láttán kihúzta magát. Érezte, hogy szaporább a pulzusa, és alig tudott visszafojtani egy boldog vigyort, annak ellenére, hogy most, ebben a helyzetben nem tartozhatott a nyertesek közé. Sok barátnője volt már, mégis, eddig nem ismerte ezt a bizsergető érzést. Ám örömébe szomorúság is vegyült. Már tudta: ezt a nőt, aki az imént lépett be a terembe, sajnos valószínűleg sosem kaphatja meg.

Játssz velünk és nyerd meg a Fejős Éva, vagy a többi remek szerző könyveinek egyikét, vagy a fődíjat, egy 15 könyvből álló Ulpius-ház kollekciót!»