Kényes kérdések, magántabuk

2009. szeptember 29.

Folyton szerepet játszunk, még legmélyebb kapcsolatainkban is – titkoljuk örömeinket, érzéseinket, kisebb-nagyobb botlásainkat. Emberi színjáték, az emberfeletti főszerepével. Tabuk, amelyeket mi magunk állítottunk fel – lehet, hogy ideje lerombolni őket?

Tiltólistán az emberi gyarlóságok
Számos olyan téma van, amelyet társadalmi-kulturális szokásaink tabuvá nyilvánítanak, amelyeket nem illendő vagy nem tapintatos dolog szóba hozni. Azonban magánéletünk is tele van ki nem mondott örömökkel, bánatokkal, magunkba fojtott érzésekkel, elhallgatott igazságokkal, holott semmi nem akadályozná, hogy nyíltan vállaljuk őket. Pedig nincs károsabb a meg nem élt érzelmeknél, a kozmetikázott valóságnál – gátolják emberi kapcsolatainkat, számunkra nehéz szituációkat teremtenek, megakadályozzák, hogy életünket a maga teljességében élvezhessük. Mintha meg akarnánk felelni a tökéletes, „emberi dolgoktól” mentes ember elvárásának – holott mindannyian ugyanolyan esendők vagyunk, ugyanúgy kínosan érezzük magunkat a kedvesünknél töltött első reggeli mellékhelység-látogatáskor, ugyanúgy titkos kis örömöt érzünk vetélytársunk bakija felett, ugyanúgy meghatódunk egy-egy filmjeleneten. Mégis, sokszor úgy teszünk, mintha ez mind csak az általánosságban vett emberre lenne jellemző, mintha mi kivételek lennénk. Pedig mindaddig nem lehetünk teljesen szabadok, míg él bennünk valaki, aki egy nemlétező tökéletes képhez kívánja idomítani minden gondolatunkat és cselekedetünket.

A psziché tabui
Hányszor teszünk úgy, mintha alig-alig érdekelne, mit mond rólunk a másik, míg legbelül csüngünk minden szaván – de félünk kimutatni, nehogy azt gondolja, hogy egoisták vagyunk, nehogy úgy tűnjön, mintha fontos lenne számunkra önmagunk. Hát még megkérdezni: mondd, milyennek tartasz engem? Mi a véleményed rólam? Szeretsz engem? Pedig kevés téma van, amelyek ennél nagyobb jelentőséggel bírnának számunkra. Mégis vállaljuk inkább a tapogatózást, a félmondatokból összerakott képet, holott ez a legritkább esetben tükrözi a másik véleményét. A pszichológiában a személyiség négy részét különböztetik meg: amit mi és a többiek is ismerünk, amit egyiken sem (tudatalatti), amit én ismerek, de mások nem – és amit mások ismernek, de én nem. Mennyi minden válna könnyebbé önfejlesztésünk során, ha erről az utóbbiról pontosabb képünk lenne!
De nemcsak erről hallgatunk – ugyanígy nem beszélünk jó tulajdonságainkról vagy azokról a dolgokról, amelyek titkos büszkeséggel töltenek el, nehogy szerénytelennek gondoljanak mások. Örömeinket, érzelmeinket is egyfajta visszafogottsággal éljük meg mások jelenlétében, holott amint egyedül maradunk, ujjongva ugráljuk körbe a lakást. 

Kozmetikázott női szerepek
Szépítgetéseink, az önmagunkról alkotott kép retusálási késztetése a párkapcsolatokat sem kíméli: sok nő még ma is kínosnak érzi kimondani vagy éreztetni, hogy ő is kívánja párját, megvárja, míg a másik kezdeményez, hogy aztán egyfajta kegyként adhassa át magát kedvesének. Pedig a férfiaknak nagyon fontos, hogy érezzék, vágyat keltenek a nőben – a női kezdeményezést a legizgatóbb dolgok egyikének tartják. A női büszkeség a múltat is képes megváltoztatni: nem egy férj él abban a tudatban, hogy feleségét sármjával, humorával stb. hódította meg, s fogalma sincs róla, hogy mire egy baráti összejövetelen megszólította leendő nejét, az már rég róla ábrándozott, és nem véletlenül feszített legjobb ruhájában. A nők a féltékenységet is ugyanilyen vonakodva vallják be: amíg párunk kolléganőjével tölti az estét, mi dehogyis rágjuk le tövig a körmünket, egyáltalán nem nézzük percenként a mobilt, és miért is lennénk féltékenyek, hiszen nem látja, hogy annak a nőnek hájas a feneke, és a mellei is biztos jó sokba kerültek…

Mindenki tudja, hogy ő a legjobb barátom… csak ő nem
Baráti és családi kapcsolatainkat is ugyanilyen szemérmességek és szépítések tarkítják. Sok „legjobb barátnőnek” fogalma sincs arról, hogy őt annak tartja a másik, ahogyan arról sem, hogy felnézünk, hallgatunk rá, a legfontosabb véleménynek az övét tartjuk. Pedig a barátság és az emocionális kötelék jóval teljesebb lenne, ha néha tudtára adnánk a másiknak, hogy milyen érzéseket kelt bennünk. Csak valahogy nehezünkre esik felülkerekedni szégyenlősségünkön, kimondani azt, amit esetleg sejt a másik, de vallomásunk nélkül mégsem lehet biztos benne. Családtagjainkkal szemben ez még hatványozottabban jön elő: olykor semmi sem nehezebb, mint szüleinknek azt mondani: „szeretlek”, holott ez az egyetlen szó problémák ezreit oldaná meg egyetlen huszárvágással.

Zárkózottságunk, kimondatlan és meg nem élt érzelmeink akár még egészségünket is veszélyeztethetik, számos betegség pszichikai tényezőkre, elfojtott emóciókra vezethető vissza. És mennyivel könnyebb lenne minden emberi kapcsolat, ha vállalnánk emberi voltunkat – azt, hogy én is éppolyan vagyok, mint te, ugyanúgy örülök és fájok, tartsunk hát össze, hogy egymást segítve és minél teljesebben élhessük át az életet, ezt az olykor veszélyes, de mégis nagy kalandot.