Elkényeztetjük a pasikat?

2011. október 28.

Vajon mi történt, hogy ma már a nők lihegnek a férfiak nyomában, és tíz körömmel próbálják megszerezni, s aztán megtartani őket? Meddig lehet elmenni egy férfiért? És mindenképpen muszáj?

Hova lettek a férfiak?
Sokan úgy tartják, háromszázhatvan fokos fordulatot vett a világ a férfi-nő tekintetében. Régen a férfiak versengtek a hölgyek kegyeiért, és a hódítás bizony jókora munkát is jelentett: szerelmes leveleket, szertartásos sétákat, hatalmas virágcsokrokat, és ez bizony még anyáink idejében is így volt. A szerenád fogalmát nemcsak ismerték, de gyakorolták is, és akár fél éjszakát fagyoskodtak a szeretett nő ablaka alatt a felvillanó fényekre várva. Egy-egy cukrászdai meghívásra a férfiak napokat készültek, míg bátorkodtak némi mingnon vagy dobostorta mellett egy-egy futó kézsimítást lopni az imádottól. És természetesen az udvariasság mintaképeinek kellett lenniük, ha jó fényben kívánták feltüntetni magukat: kinyitották az autó ajtaját, kihúzták a széket, kiballagtak az állomásra az érkező nő elé, cipelték a táskákat, tüzet adtak, kabátot segítettek fel. De akkor mi történt azóta?

Ki hordja ma a nadrágot?
És nemcsak az udvariasság-tisztelet-hódítás hármasa szenvedett mára csorbát: annak idején volt még olyan, hogy „férfimunka”, sőt, mindig is a férfiak dolgoztak többet, míg a nők cserébe a házimunkát nyújtották. Nemcsak az volt természetes, hogy a férfi söpörte el a havat, hordta be a fát, de ő intézte a számlákat, a gyerekek iskoláztatását, az esküvőket stb. Ma már a legtöbb családban elképzelhetetlen, hogy a családfő vegye kezébe a közös ügyeket. Újra csak itt a kérdés: mi történt?

Harc a férfiakért 
Merthogy ma egészen más a helyzet. Egy nő ugyanannyit dolgozik, mint egy férfi, s a tetejébe még a házimunkát, a gyerekeket és a családi ügyeket is intézi. Ma már nem ballagnak ki elé az állomásra, és nem cipelik hónapokig vacsoráról vacsorára, míg elcsattanhat a várva várt első csók. Nos, a „mi történt”-ekre a válasz kettős: egyrészt „emancipálódtunk”, másrészt pedig megszűnt a férfiak versengése a nőkért, hiszen ma már pl. hazánkban átlagban 1000 férfira 1200 nő jut. Több a nő, és kevesebb a férfi, így aztán a versengés áttolódott az ellenkező irányba: ma már a férfiakért megy a harc. És ez számos következményt von maga után.



Eltartunk, kiszolgálunk, alárendelődünk 
Például, hogy egyre gyakoribb a minta, amikor egy párkapcsolatban a nő keres többet (vagy egyáltalán: neki van munkája), így kvázi „eltartja párját”.  A kőnehéz bevásárlószatyrok cipelése közben már nem biztos, hogy felhívjuk párunkat, ugyan segítsen már be, netán jöjjön értünk autóval. Az éttermi vacsorákról, mozikról, színházakról legtöbbször a nő gondoskodik, ami sokszor azt jelenti, hogy hetekig hisztizik egy közös estéért, majd kinézi a programot, fülön fogja a pasiját, és elcipeli rá. Már nem arról szól a szerelem, hogy lustán elnyújtózva a kanapén, regényt olvasgatva várjuk a hódolók kedvesebbnél kedvesebb udvarlás-ötleteit, helyette inkább olyan cikkeket böngészünk, hogy „hogyan tartsd meg párodat”, „hogyan vigyél új színt szerelmi életetekbe”, „ettől indul be a pasi” és társai. Mert bizony ha sok a fóka és kevés a hal, nem ülhetünk a babérjainkon.

Mindent megteszünk, hogy megtartsuk őket? 
Így hát jogosak azok a női felháborodások, amelyek épp azt firtatják, miért mindig mi? Miért nekünk kell folyton tanulnunk párunk testéről, lelki működéséről? Miért arról szólnak a cikkek, hogy a párkapcsolati konfliktusokban mit és hogyan tegyünk, hogy társunk ki ne lépjen belőle? Való igaz, a nők „alább adták magukat”, és hát a férfiak amúgy sem jeleskednek a kapcsolat melegének tudatos fenntartásában – így pedig minden okuk megvan rá, hogy kényelmesen hátradőljenek, és csak fogadják a női munkálkodások gyümölcseit. És mivel számos szingli nő rohangál a világban, keresve leendő párját, van is mit fogadniuk.

Azt kapod, amit kérsz! 
Ez azonban csak az érem egyik oldala. Azért ne írjuk le teljesen a férfiúi törekvéseket sem. Igaz, a női magazinokban, műsorokban sorra másra arról van szó, hogyan pedálozzon a nő, hogy megtartsa párját – ám nézzük csak meg a férfimagazinokat, bizony ott épp a nők hódításának fortélyait taglalják. Azonkívül még ma is sok férfi találja fontosnak az udvariasságot, előzékenységet, a „mindent bele”-hódítást és azt, hogy valóban ő „hordja a nadrágot”. Ahhoz, hogy mindezt megkapjuk, csupán egyet kell tennünk: el kell várnunk. Ha elvárjuk, hogy valóban a gyengébbik nemként és nőként kezeljenek bennünket, meg is fogjuk kapni. Mert több a nő vagy sem, tulajdonképpen mindegy, ha az az egy, aki igazán kell, csak akkor lehet az övék, ha ezért tesznek is valamit – higgyük el, tenni fognak!