2010. május 26.
"Nőbbek vagytok a nőknél!"
Annak idején, mikor a katonaság
még kötelező volt, de már megkérdőjelezték a szükségességét, egy csapat fiú a Nyugati téren transzparensekkel tüntetett a hadkötelesség ellen. Én mint liberálisabbnál is liberálisabb emberke abszolút egyetértéssel szemléltem őket, ám a mellettem álló, csöppet sem hasonló elveket valló, tűzről pattant nőszemély szavai mélyen elgondolkodtak. Ezt üvöltötte ugyanis dühtől tajtékozva a fiatalok felé: „Mi a fészkest akartok már? Kerti munka nincs, egy kapát a kezetekbe nem fogtatok, a családot már nem tartjátok el, a gyerek ügyeit már nem ti intézitek, a fát már nem hordjátok be, most még a hazát se akarjátok védeni?! Nőbbek vagytok a nőknél!”
Az asszonyállat evolúciója
Persze ezek után sem változott véleményem az egyenruha szükségességéről, ám hovatovább kezdtem úgy érezni, hogy a magából kikelt fúriának némiképp azért igaza van. Régen ugyanis nemcsak a fizikai erő terén számíthattunk a férfiakra: ők voltak azok, akik a gyerekek számára kiválasztották a megtanulandó nyelveket, megkeresték a megfelelő magántanárokat, kijelölték a leendő pályát és a hozzá vezető utat. Természetesen tették ezt mindazért, mert akkoriban a nőnek vajmi kevés szellemi (és egyéb) szabadság dukált, értékének megítélése pedig sokatmondóan fejeződik ki „asszonyállat” szavunkban. Ez persze hogy nem tetszett nekünk, úgyhogy jöttünk, lázadtunk és győztünk. Ma már egy nőt (közel!) hasonló értékűnek tartanak, mint egy férfit – ezt akartuk. És ami most van – ezt akartuk?!
Nesze neked, emancipáció!
Merthogy ami most van,
az azért elgondolkodtató. A nő ugyanúgy dolgozik, mint a férfi (közel sem ugyanannyiért persze), de azután otthon őt várja a házimunka, a gyerekek, az elintézendő ügyek… Ám nemcsak erről van szó. Mintha egyre kevesebb olyan férfi lenne aki úgy igazán az "erősebbik nem"-et képviselné. Az udvariasság még úgy-ahogy megvan (ámbár egyik néni megjegyezte, hogy az ő korában sose lett volna olyan, hogy férfiak ülnek a buszon, míg a nők állnak), de a gondoskodás, a gyengéd odafigyelés, a nő-ként kezelés igencsak csorbát szenved manapság. Annak idején egy nő joggal kérte ki magának, ha nem szalonképes szót használtak a jelenlétében. S hogy ez ma már igen furcsán venné ki magát, az bizony a mi hibánk is. Nagymamáink azonban teljesen értetlenül állnak a ma fiataljai előtt: a párok külön kasszán élnek, a férfiaktól több lelki nyavalygást hallani, mint egy női öltözőben, (egyébként a legjobb pletykákat is ők szállítják), fogyóznak, manikűröznek, daueroltatnak, szoliznak, kozmetikushoz járnak. És ha mégsem, akkor lélekben csinálják ugyanezt: terelni, vigyázni kell őket az élet girbegurba útjain. Olykor-olykor bennem is felmerül: lehet, hogy nem is emancipáció zajlott, hanem szerepcsere?!
Mr.Bigek, el ne tűnjetek!
Azért csendesen reménykedem.
Hogy vannak és lesznek még Mr. Big-ek (nem hiába ilyennek formálták meg a nők szívét megdobogtató főhőst), akik mindig kicsit rejtélyesek, akikről kicsit sose tudni, mit gondolnak, akik bölcs mosollyal rakják helyre az ember lányát, ha nagyon elszabadul az a női oldal. Akik atyáskodnak, ha kell, de a sarkukra állnak, ha arról van szó. Akikre felnézünk, akiknek tiszteljük a szemléletmódját, akik alakítják a miénket, akik figyelnek, gondoskodnak, akiktől olykor kicsit meg is szeppenünk, akik nagyobbak és okosabbak, akik a szárnyaik alá vesznek bennünket, „gyenge nőket”. (Noha néha úgy rémlik, hogy ez utóbbi kifejezés talán a legnagyobb paradoxon, amit valaha hallottam.) Mert a férfiakban az a legjobb, hogy különböznek tőlünk - hisz ennek tükrében lehetünk mi is igazán nők. Ahogy Karinthy mondta: "Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába". Mr. Bigek, el ne tűnjetek!