Kényszerszinglik, kényszerpályán

2010. szeptember 17.

A kényszerszingliség azt jelenti, hogy valaki nem divatkövetésből, karrierizmusból vagy meggyőződésből választja az egyedüllétet, hanem csak így alakult az élete. Miért és hogyan alakul ki a kényszerszingliség, és van-e megoldás?

A kényszerszingliség esetei
Manapság könnyebb a kényszerszingliségig eljutni, mint gondolnánk. Azok, akiknek harmincéves korukra sikerült holtomiglan-holtodiglan társat találniuk, igencsak szerencsések. Életük párját vagy a főiskolán, egyetemen ismerik meg vagy a legelső munkahelyen, újonnan kialakult baráti társaságban. A főiskolai kapcsolatokból azonban egyre ritkábban kötődik házasság, a pályakezdéskor pedig főként a karrier játssza a főszerepet. És az ember lánya észre se veszi, hipp-hopp betölti a harmincat, úgy, hogy leendő gyermekei még leendőbb apjának se híre, se hamva.
A másik eset, amikor huszonévesen belehabarodunk a nagy Ő-be, nosza legott össze is bútorozunk, jövőbeli gyermekeink nevén vitatkozunk, együtt böngésszük az ingatlan- és autóhirdetéseket, és boldogan élünk, amíg nem szakítunk. Merthogy vagy szépen lassan felőröljük egymás idegeit, vagy villámcsapásként robban életünkbe egy harmadik – a lényeg, hogy ismét ott maradunk, férjtelen és apa-anyagtalan, kényszerszingliként.
És van harmadik eset is. Amikor megvan a férj végre, ujjunkon csillog a gyűrű, szemünkben a könnycsepp, mikor életet adunk szerelmünk gyümölcsének vagy gyümölcseinek… aztán valahogy úgy alakulnak a dolgok, hogy lehorgasztott fejjel ballagunk ki a válóperről, újra kényszerszingliként, csakhogy immáron utánfutóval, egy-két, neadjisten, több kisgyerkőccel. Szóval a kényszerszingliséget nagyon is könnyű elérni – feladni annál nehezebb.

Egyre kevesebb férfi házasodna
Hiszen bizony, a harmincon felüli férfiak vagy házasok már, vagy eszük ágában sincs olyan kőkemény felelősséget bevállalni, mint házasság és gyerek. Manapság egyre kevesebb férfi gondolkodik már ezekben a kategóriákban, és egyre többen döntenek a felhőtlen agglegényélet vagy a laza szálakon nyugvó kapcsolat mellett. Akik pedig másképp gondolkodnak, valószínűleg másképp gondolkodtak már huszonévesen is, amikor megkérték barátnőjük kezét. És valószínűleg azóta sem sokat változtak, tehát szerető, kedves férjek, akik azok is szeretnének maradni. Igen ám, csakhogy akkor a kényszerszinglik helyzete még sokkal kilátástalanabb. Ráadásul fénysebességgel pörögnek az évek, és valljuk be, egy harmincvalahány éves nőnek igencsak kemény vetéstársa az ugyanolyan okos, kedves és családot akaró 25 éves. A kényszerszingli pedig megpróbálja megtalálni a pozitívumokat egyedüllétében, összejár a barátnőkkel, és egyre reménytelenebbül tekintget körbe élete párját keresve.

     

Hol vannak a „normális férfiak”?
Pedig a család és gyerek iránti igény nemcsak hogy teljesen jogos a harmincésatöbbi éves nők esetében, de ösztönszerű is. Mégis sokan szégyenkeznek emiatt, és folyamatosan figyelnek, nehogy ilyetén látszatja legyen párkeresésüknek. Miközben egyfajta állandó szorongás kíséri mindennapjaikat – szorongás és magány. Hiszen minden embernek szüksége van rá, hogy átöleljék, megsimítsák, kifejezzék az iránta való szeretetet, megbecsülést, azt, hogy érdemes vele tölteni az időt, sőt, csak úgy érdemes. Hogy érezhesse, értékes és szeretnivaló ember, és legyen egy olyan „minivilág”, amelyet párjával együtt alakít ki, s amely csak az övék. De igaza van azoknak az egyedülálló nőknek, akik arra panaszkodnak, hogy „normális férfit” nagyon nehéz találni a mai, megváltozott értékrendű, felgyorsult, ismerkedésre teret nem adó világban. S hogy mi lehet akkor a megoldás? Talán itt is átveszi majd mindennek terheit az Internet – ha a társkereső oldalak, virtuális ismeretségek valóban funkciójukhoz méltóan működnek majd, akkor új utak születnek a párkeresés területén. Ehhez azonban az kell, hogy ne játéktérnek, hazugsággyűjtőnek, céltalan flörtnek használják legtöbben ezeket az oldalakat. Vagyis: majd ha felnövünk hozzá. Addig meg? Marad a szerencse és a remény… és azok a férfiak, akik miatt hiszünk még ezekben.