Mi a baj a házassággal?

2010. június 27.

Miért nem működnek a házasságok? Miért múlik el a szerelem, és miért üresednek ki a kapcsolatok? A gyerek születése minden házasságot megvisel? Van-e megoldás, van-e esély a hosszú és boldog házasságra?

A házasságok az égben köttetnek, a válások a földön
Hogy a házassággal valami baj van, az ma már egyre nyilvánvalóbb tény. S nem csak azért, mert egyre kevesebb ember húz egymás ujjára jegygyűrűt, hanem mert a meglévő házasságok nagy része is vagy felbomlik, vagy kiüresedetté válik. De hát miért van ez így? Vajon eleve elhibázott intézmény a házasság vagy csak mi csináljuk rosszul?

Amikor szabadságra mennek a pillangók
A baj ott kezdődik, amikor teletömjük a fejünket csodás szerelmes versekből, regényekből, filmekből nyert ideákkal, amelyektől irreális elvárások alakulnak ki bennünk. A szívünk hevesen dobog kedvesünk láttán, gyomrunkban pillangók röpködnek – és valahogy úgy gondoljuk, mi leszünk azok a kivételek, akiknél ez hatvanéves korukban is így történik majd. Aztán telnek az évek, és férjurunk láttán bizony egy hangyapucányit se gyorsul a szívünk, és a pillangók is szabadságra mentek. No de akkor mégis mi van? Hát hova lett a szerelem, az édes, átbeszélgetett órák? Hová tűnt egymás varázsa? Nincs mit szépíteni rajta, ez bizony mindenkinél bekövetkezik. A szerelem ugyanis egyfajta módosult tudatállapot: a gondolatok csak a másik körül keringenek, az érzések ezernyi színárnyalatát éljük meg, hétköznapi feladatainkat, barátainkat hanyagoljuk – nem az életet, hanem kettőnk világát éljük azokban a hetekben, hónapokban, akár években is. Ám mivel valóban egyfajta „drogos” tudatban leledzünk, a kémia gondoskodik róla, hogy ez csak időleges legyen. És ekkor már általában ujjunkon csillog a karikagyűrű, mi pedig tűnődve forgatjuk, és azon gondolkodunk, vajon hol rontottuk el, vajon hol romlott el minden.

A gyerek minden házasságot megvisel?
A házasságok első ideje még csodás kaland: megteremtjük életünk színterét, berendezzük a lakást, kialakulnak a közös szertartások, a közös ritmus. Már ekkor is sok a súrlódás, az egymáshoz alkalmazkodás olykor rendkívül terhes, és észrevesszük azokat az apróságokat, amelyek bosszantanak a másikban. Ám a gyermekvállalás valódi próbakő mindkét fél számára: a legjobb kapcsolatok is meg-megbicsaklanak, hiszen a gyermek hatalmas idő- és törődésigénnyel érkezik az addig két emberről szóló világba. A nő élete legszebb krízisét éli meg – de attól még krízist. Megváltozik a teste, nő helyett legtöbbször anyaként kell definiálnia magát, figyelmét gyermekére kell irányítania, saját életére a nap 24 órájából alig marad pár perc. A férfi pedig kikerül a központi szerepből, már nem az ő kívánságait lesik, már nem az ő problémáit taglalják, már nem készülődnek a kedvéért órákig a fürdőszobában. A nőnek olyan „munkája” lesz, amely közös megítélés alá esik. Ha mondjuk, a szülés előtt restaurátorként dolgozott, elképzelhetetlen volt, hogy párja kritikával illesse valamelyik ecsetvonását. Ám most férje bizony bele-beleszól a gyermeknevelésbe, tanácsokat ad, kritizál, és meghatározza azokat a paramétereket, amelyek mentén gyermekük nevelését elképzeli. Ez természetesen teljesen jogos, ám a nőnek mégis a munkájába való beleszólásként jelenik meg. És jönnek a veszekedések, és a férfi sokszor elkeseredetten keresi fáradt és rosszkedvű nejében a valaha teleszájjal nevető lányt, a nő meg, ki egész nap egy selymes arcocskát simogatott, riadtan kérdezi magától, vajon kié is ez a borostás arc, amely hozzá hajol az esti búcsúcsókra.

A vesémmel nem izgalmas szeretkezni
Vannak persze csodás házasságok, s ha megfigyeljük őket, egy dolog mindegyikben közös: a házastársak egymás szövetségeseiként tekintenek egymásra. A család olyan „érdekszövetség”, amelyben élve sokkal könnyebb az élet, amelyben túlvészelhetők a legnagyobb próbatételek is, és amely biztonságos szeretethálóként feszül alattunk. Ha nem irreális elvárásokkal indulunk neki a házasságnak, hanem pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy milyen buktatók fognak ránk várni, hogy választottunktól nem a gyomorremegéses szerelmet, hanem sokkal többet: életünket végigkísérő testi-lelki társat várjunk, akkor minden esélyünk megvan a boldogságra. Feldmár András egyik előadásában mondta a következőket:
Ha én meg akarok házasodni és a nő hozzám akar jönni, akkor neki meg kell halnia olyanként, amilyen volt, és nekem is meg kell halnom olyanként, amilyen én voltam.  És újra kell születnünk. kicsit másképp, mint ahogy voltunk, de kategorikusan másképp. Úgy, hogy valami egy harmadik lesz köztünk. Van az "én" és a "te" és megszületik a "mi". Addig amíg nem kerültünk össze nem volt "mi" . A "mi" nem egy tárgy, nem egy testet öltött dolog, spirituális és nem egy materiális valóság. Tehát, ha én is alárendelem magma a "mi"-nek és ő is alárendeli magát a "mi"-nek, akkor lehet jó a házasság. Ha én alárendelem magam neki, vagy ő alárendeli magát nekem, akkor megette a fene az egészet. Akkor az egy szadomazochista kapcsolat. Akkor az van, hogy legyünk ketten egyek, és az az egy legyek én. Látok például párokat, amikor a férfi beszél valakihez, és nem jut eszébe valami, és a nőtől kérdezi, hogy mi az a szó. Mintha a nő az ő agyának egy kis része lenne. Mennyire lehet szerintetek izgalmas a vesémmel szeretkezni? Mert a beszervezés az olyan, hogy a nő az egyik szervem lesz. Nem túl erotikus a vesémmel szeretkezni, nem valami jó ötlet egymást beszervezni. Tehát a jó házasság olyan, hogy a két ember, aki összeházasodik, belehal. És meghalni és újjászületni garantáltan nem könnyű”. Viszont gyönyörű.