Ó, azok a varázslatos első randik…

2009. október 05.

Miért sürgetjük úgy, hogy az ő és az én mi legyen? Miben más az első randi? Szerelmünk tárgya csak képzeletünk világa? Mit tanulunk a szerelmeinktől, és lehet-e valakivel szakítani? A válaszok olykor nem egyértelműek…

Észre sem vesszük a boldogságot?
Bármilyen szép és harmonikus is egy kapcsolat, és bármennyire is vágyunk rá, hogy reggelinél is két személyre teríthessünk, be kell lássuk, a szerelem kezdeti szakaszának kínlódásokkal teljes szenvedélyes szépségét semmi nem tudja felülmúlni. Különös dolog ez: alig várjuk, hogy a másik végre kimondja az első szeretleket, hogy jelét adja annak, összetartozunk – miközben kevés varázslatosabb dolog létezik a bizonytalanság légkörében lebegő, kétségek és remények közt hányódó szerelmes állapotnál. Hiszen olyan jó is még, amikor vadul kalapálni kezd a szívünk, valahányszor csak egymásba fonódik a tekintetünk, amikor már attól is forróság önt el, ha a nagy Ő kezét a miénk mellé helyezi, amikor érezzük, hogy ő is másképp tekint ránk, és mégse merjük elhinni: fürkészve lessük minden megnyilvánulását, vajon valóban vonzódik hozzánk vagy csak képzelődünk? És egész pontosan mit akar: csak azt, vagy komolyabbra is gondol? Tipródunk, remegve lessük a telefont, az e-mailjeinket, minden fellelhető információt összegyűjtünk a rajongott férfiúról, és várunk, csak várunk, hogy mikor is fordul végre egyenesbe a dolog. Várunk, hogy minden jobb legyen – miközben a legcsodásabb eufória kellős közepén vagyunk.

Kibe is szeretünk bele voltaképpen?
Pedig a szerelem itt alapozódik meg, ebben a furcsa időszakban, amely az első randitól a kapcsolattá válásig tart. Találkozásról találkozásra csökken az egymás közötti távolság, sűrűsödnek az érintések, tisztul-alakul a másikról alkotott kép. Hiszen kibe is szeretünk bele voltaképpen? Egy szempárba, egy sármos mosolyba, tengermély hangba? Mert tulajdonképpen még csak ezeket látjuk, még fogalmunk sincs a másik személyiségéről, csak sejtünk, sejdítünk valamit, képzeletünkben él egy homályos kép arról, milyen is lehet ő – és ennek a képnek általában nagyobb köze van saját álmainkhoz vagy sztereotípiáinkhoz, mint a valósághoz. Ha visszagondolunk, milyen benyomásunk is volt életünk párjáról legelső randinkon és milyennek is ismertük meg valójában, valószínű, hogy kiáltó lesz a különbség. Mégis, arra a legelső benyomásra valami sajgó nosztalgiával gondolunk vissza, mintha az a férfilélek, akit mi képzeltünk kedvesünk arca mögé, valóban létezett volna…

Megtanulni egy másik világot
Az első randevúk valami szomjas kíváncsisággal telítettek, mintha egyetlen este alatt kellene megtudnunk a másikról milyen értékek szerint él, mit szeret és mit nem, hogyan látja jelenét és jövőjét, egyáltalán: ki is ő. Lenyűgöz ez a miénktől eltérő, csodálatosan idegen és rendkívül vonzó világ, amit a másik jelent. Mohón isszuk a szavait, tapogatjuk véleményét ebben-abban, s idővel azon kapjuk magunkat, hogy gondolatvilágunk kezdi tükrözni az övét, olyan dolgok érdekelnek, amelyekről azelőtt nem is hallottunk, megváltozik egy-egy nézetünk, látókörünk szélesedik – tanulunk. Mert minden kapcsolatból nagyon sokat tanulunk: nemcsak önmagunkról, a férfi-női viszony bonyolult finomságairól, de a világról is. Megtanuljuk értékelni egy sportág szépségeit vagy egy zenei ízlésvilág sajátosságát, betekintést nyerünk olyan élményekbe, amelyeket nem mi szereztünk, de amelyet megosztanak velünk. A szerelemnél pedig nem kell nagyobb hajtóerő: a szerelmes ember olyan élvezettel, hittel és lelkesedéssel tanulja a másik ember világát, amely a legnagyobb szorgalmat is maga mögé utasítja.

Kifordulunk önmagunkból?
Ilyenkor jönnek a barátnőktől, családtagoktól a vádak: már rád se lehet ismerni, te teljesen alárendeled magad, ki vagy fordulva önmagadból, a kedvesed a maga képére formál. Igaz ez a vád? Igaz. De nem feltétlenül baj, hogy ez így van. Hiszen ahhoz, hogy tudjuk, hol húzódnak a határaink, meg kell őket néha haladnunk. Ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk, néha másnak kell lennünk – és majd visszatérünk, gazdagabban, mint ahogy elindultunk. Ezért tartják egyes kultúrákban azt, hogy aki egyszer a szerelmem volt, az örökre az marad. Mert megtanultam az ő világát, és az beleépült az enyémbe. És mert ahhoz, hogy bele tudjak szeretni, látnom kellett énjének a szépségeit, s ha egyszer láttam, akkor abba mindig szerelmes leszek, függetlenül attól, hogy aztán szem elől tévesztem ezt a szépséget, a hibákra fókuszálok, és már nem vonz a másik.

Repülés közben érezni a szárnyalást
Bárhogyan alakul is egy kapcsolat, az első randik csodája feledhetetlen. Persze egy kialakult kapcsolat szép harmóniája úgymond „többet ér”, s igaz, hogy már nem dobog torkunkban a szívünk, nem röpködnek gyomrunkban a kis pillangók, de összetartozásunk, egy-ségünk mély és valódi. S nem is lenne jó folyamatos bódulatban élni, az a kezdeti egymást pörgető őrület nem tartható fenn huzamosabb ideig. Sőt, sokan nem is vágynak erre a szerelmes létérzésre, mondván, olyan tudatmódosult állapot ez, amelyben elvesztjük saját magunkat. Máson sem jár az eszünk, csak hogy mikor hív már, mit vegyünk fel, mit jelentünk a számára stb. De aki nem mer elrugaszkodni, az a szárnyalást sem élheti át. És bár alig várjuk már, hogy az első randik bizonytalanságán túljutva végre párunkként tekinthessünk a másikra, közben ne felejtsük el, hogy amíg ez nem körvonalazódik, talán addig éljük, élhetjük meg szerelmünknek legmámorítóbb, legizgalmasabb szakaszát.