„Elengedem a talajt, és repülök”

2010. július 21.

Fejős Éva az a fajta író, aki közönségével igazán bensőséges, meghitt viszonyt tud kialakítani – s nagyon jó, hogy így van, hisz könyveit olvasva önkéntelenül is tudni akarjuk: mégis ki ez a nő? Mit gondol a világról, hogyan alkot?Ő pedig válaszol, megkapó kedvességgel és őszinteséggel – nekünk is.

Mennyire segíti újságírói munkád a művészi alkotást?
A Nők Lapja újságírójaként nagyon sok területen kipróbálhatom magam, nem vagyok „rovatba zárva”, riportra járok, interjút készítek, és mindvégig a tényekről írok. Az újságírás a „földön tart”, méghozzá mindkét lábam a földön van, éjjel pedig, regényírás közben elengedem a talajt, és repülök. Egyik a másikat abban segíti, hogy mindkettő változatos, mindkettő ébren tartja a kreativitásomat, és mindkettőben meg-megújulok, legalábbis úgy érzem.

Hova szeretnél repülni? Mi az, amit szeretnél elérni önmagaddal kapcsolatban? Mint magánember és mint művész?
Szeretném megtartani a harmóniát, ami – szerintem – bennem van, a vidámságot, a szerelmet, illetve a szerelmemet, a barátaimat… Regényíróként pedig arra vágyom, hogy a történeteim továbbra is bátorságot adjanak az olvasóimnak, és higgyék el: nincs lehetetlen. Amikor megjelent a Bangkok, tranzit, az egyik barátnőm odaadta az egyik szállodaiparban ismerősének. Az illető elolvasta, és megpályázott egy vezetői állást egy bangkoki szállodában, a történet hatására. Nemrégiben pedig elolvasta a Hotel Balit, és némi gondolkodás után újabb állást pályázott meg – Balin. Most ott vezet egy szállodát… Ez az ő sikertörténete, de úgy érzem, egy kicsit talán én is részese vagyok, és ez boldoggá tesz. Ő elhitte, hogy bármi megvalósulhat. Mondok még egy példát: egy hatvan év körüli nő keresett meg, aki nagyon a padlón volt, azt gondolta, már „bezárult” a világ számára, nem tud társat találni… Aztán elolvasta néhány regényemet, és nagyon feldobott állapotba került. Kezdte elhinni, hogy várhat még rá valami jó. És pár napra rá a buszon belebotlott egy jóképű férfiba, akire máskor rá sem mert volna nézni. Akkor viszont laza volt és önfeledt, beszédbe elegyedtek, és nemrégiben összeköltöztek… Ha regényíróként bizakodó mosolyt varázsolhatok egyik-másik olvasóm arcára, akkor már jól érzem magam.

Cirka félévente varázslod ezt a mosolyt, félévente  teremtesz egy regénybeli világot, szereplőkkel, jellemekkel, történetekkel. A fantázia termékenysége ez inkább, vagy a téged ért benyomások sokasága?  
Gondolom, is-is. Mindig nagyon élénk volt a fantáziám, regényírás közben „mozizom”, mert a történetet, a hőseimet úgy látom, mintha filmet néznék, de nyilván megjelennek a könyveimben azok a hatások, amelyek bizonyos élmények kapcsán átszűrődnek rajtam.

Melyik élmények, kérdéskörök azok, amelyek a leginkább foglalkoztatnak potenciális regénytémaként?
Sosem szoktam előre kitalálni a regénytémáimat, mindig csak egy alaphelyzetet, és egy induló karaktert, aztán leülök a géphez, és elkezd „működni”, kirajzolódni a történet. Azért a barátság minden regényemben megjelenik, mert szerintem barátok nélkül nagyon nehéz lehet az élet. Nyilván foglalkozom az emberi kapcsolatokkal, a szerelemmel is, de ez örök téma… A legközelebbi regényemben lesznek nagyon fiatal hőseim, de megjelenik benne egy nyolcvan körüli férfi is, energiával teli, bölcs ember, ő azért fontos számomra, mert míg bizonyos társadalmakban az időseket igazán tisztelik, addig nálunk ez sajnos nem annyira jellemző.

Mennyire élők számodra a megalkotott szereplők? Hogyan viszonyulsz saját megteremtett alakjaidhoz?
Amikor írok, akkor ők élnek, a szó szoros értelmében. Nem érzelmeket érzek irántuk – bár néhány szereplőm igazán „hozzám nőtt” -, hanem olyan, mintha ugyan belőlem szakadtak volna ki, mégis, már önálló életet élnek, önálló döntéseket hoznak, és én mintha csak a partvonalról figyelném őket… Aztán, amikor elkészül a regény, többnyire eleresztem őket. Azért mondom, hogy többnyire, mert egyik-másikuk azért fel-felbukkan valamelyik későbbi könyvemben is.

Milyen művészi fejlődéstörténetet jársz be a regényeid során? Hova szeretnél eljutni, szerinted merre vezet ez a művészi útvonal?
Nem tudom, mennyire nevezhető ez művészi útnak, inkább azt mondanám, hogy a regényírói pályám elején járok – még akkor is, ha már öt regényem jelent meg -, mindegyikből tanulok, A mexikóinál éppen a türelmet tanultam meg, hogy ne vágtázzam a történettel, hanem engedjem szabadon a karaktereimet, hagyjam, hadd ringasson a történet… Egyre jobban figyelek a nyelvezetre is, szinte erővel kényszerítem rá magam, hogy újraolvassam és javítgassam már írás közben is a kéziratot, mert régebben ott loholtam a történet nyomában, és nem volt időm, kedvem megállni, csiszolgatni a szöveget, hiszen hajtott-űzött a sztori. Türelmesebb lettem, és egyre inkább kedvemet lelem abban, hogy alaposan kibontsak egy-egy karaktert, és a nyelvezet is mind inkább fontosabb. Talán éppen azért, mert elég erős „mankóm” a történetvezetés, a több szálon futó történetek „kézben tartása”, ezért már másra is figyelhetek. Hogy hová vezet ez az út? Azt hiszem, regényről regényre fejlődöm, legalábbis én így érzem, és szeretnék mindig megújulni egy kicsit. Meglepni az olvasót – de leginkább önmagamat. Hiszen ez számomra játék, olyan játék, amelyben mindvégig jól érzem magam, és nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy egyre több olvasó velem tart ezen az úton.

Az interjút hamarosan folytatjuk. amelyben Éva izgalmas részleteket árul el legújabb, A mexikói című regényéről - amit most akár meg is nyerhetsz!

Fotó: Valuska Gábor