„Szinte módosult tudatállapotban írtam”

2010. július 27.

Fejős Éva regényei már akkor elfogynak a polcokról, mikor még sem jelentek - nem volt ez másképp A mexikóival sem, amely pillanatok alatt hódította meg a magyar olvasók szívét. Egzotikus táj, lélektani drámák és krimiizgalmak – mi kell még a sikerhez? Maga Fejős Éva, és mindaz, amit tud.

Az utazás központi motívum nálad – mit jelent számodra utazni? Mi az, amit csak az utazások során tanulhat meg az ember?
Alapvetően azért kezdtem „utazós” regényeket írni, mert szerettem volna odaképzelni magam, ahol nagyon jól éreztem magam… Így született a Bangkok, tranzit: gondolatban hónapokig „élhettem” egyik kedvenc városomban, Bangkokban. Persze, azt gondolom, hogy amikor az ember eltávolodik a helytől, ahol él, eltávolodik a megszokott környezetétől, akkor távolabbról lát rá magára és arra a helyzetre is, amelyben éppen él. Nemcsak távolabbról, hanem másik perspektívából is, így minden távollét, minden utazás egyben kicsit összegzés is – hol tartok most, mennyire vagyok közel vagy éppenséggel távol a gyerekkori álmaimtól, mire vágyom az életemben -, ezért nemcsak feltöltődve, hanem nagyobb önismerettel (és esetleg határozottabb célokkal) érkezik vissza az ember a távolból. Más kérdés, hogy az olvasóim is szeretik – legalábbis a visszajelzések szerint -, ha távoli, egzotikus tájakra kalauzolom őket a regényeimben.

Most éppen Mexikóba. Mennyire tudsz azonosulni a zárkózott latin-amerikai nővel? Bele tudsz-e helyezkedni egy, a miénktől teljesen eltérő kultúra keretei közt nevelkedett karakterrel?
Ha nem tudnék, nyilván nem teremtettem volna meg őt – jó játék ez számomra, de hozzáteszem, hogy amikor egy szereplőm személyisége elkezd kibontakozni a történetben, akkor már én is szinte csak „kívülről” figyelem őt, és engem is „meg tud lepni”, mind a múltjával, mind a jelenével, és mindazzal, amit tesz vagy nem tesz… Egyébként azt hiszem, eléggé elfogadó, nyitott és szemlélő típus vagyok, az utazásaim során is gyakran inkább csak szemlélődöm, és elképzelem, milyen lenne az életem, ha odaszülettem volna…

Nemcsak a helyszín különleges legújabb könyvedben. Szokatlan hangot, az eddigiektől eltérő művészi megnyilvánulást emlegetnek A mexikóival kapcsolatban. Miben más ez a regény?
Talán jobban hagytam magam „sodortatni” a sztorival, nem sürgettem a fordulatokat, hanem egy kicsit lelassultam, és élveztem, ahogy maga a történet sodor… A mexikói, idősödő asszony, Lucinda karaktere nagyon fontos számomra, mert „megmutatta”, hogyan nyílik ki egy egyébként befelé forduló, sokat csalódott asszony a világra… Talán az ő hangja „szokatlan” azoknak, akik ismerik a korábbi regényeimet is.

A másik főhős, Zsófi útja egyben spirituális utazás is. Mennyire jelentős számodra a spirituális szféra?
Azt hiszem, azért fontos a „spirituális utazás” – amelyhez nem is muszáj kimozdulnunk az országból -, mert ez az önismeretünket gazdagítja, és úgy vélem, akkor kerülünk harmóniába önmagunkkal és a minket körülvevő világgal, ha minél alaposabb az önismeretünk.

Zsófi számára olyannyira fontos ez az önismeret, hogy  szinte mindent feléget maga mögött. Saját élményből táplálkozik ez a fajta önkeresésre indulás? Vajon mindenki elindul egyszer valamilyen módon, vagy vannak, akik csak álmodoznak róla?
Nem, újságíróként is láttam, hogy sokan nemhogy nem indulnak el az álmaik után, hanem el is feledkeznek, vagy lemondanak róluk, mert nem hisznek benne, hogy megvalósíthatnák azokat. Persze, azon lehet elmélkedni, hogy Zsófi bátor-e vagy őrült, amikor mindent odahagy egyetlen éjszaka miatt (ámbár az az éjszaka inkább csak katalizátor volt, és a mélyben már régóta gondok voltak), de szerintem az a legfontosabb, hogy abszolút békében legyünk önmagunkkal. Van, akinek ehhez egy utazás szükséges, másnak pedig egészen más… Egyébként én mindig hittem abban, hogy a fontos álmainkat – a gyerekkori álmainkat! – megvalósíthatjuk, sőt, őrült hiányérzet marad bennünk, ha nem próbáljuk meg megvalósítani őket. Nekem például gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy történeteket mesélhessek… Nem volt azért annyira egyszerű az utam, mint ahogyan azt sokan gondolják, tinédzserfejjel kezdtem novellákat és regényeket írni, és jó néhány sikertelen próbálkozás után született meg a Bangkok, tranzit, és találtam igazán jó és támogató kiadóra. Természetesen ebben a nagyon klassz műhelyben, és az olvasók pozitív visszajelzéseinek hatására folyamatosan írok, élvezetből, szerelemből…

Mit szeretsz legjobban A mexikóiban?
A könyv utolsó harmadát, onnantól kezdve, hogy Zsófi megérkezik Mexikóvárosba. Attól kezdve mintha boldogsághormont adagoltak volna nekem, szinte módosult tudatállapotban írtam az utolsó fejezeteket. Még nem tudtam, mi lesz a vége, de vitt-sodort a történet, és kíváncsi voltam, hová jutunk, mi lesz a szereplőimmel… Az utolsó, körülbelül száz oldalt a legjobb megírni. Akkor már szinte teljesen a történet írja önmagát, én pedig, mint egy statiszta, ülök a gépnél, és figyelek, és néha ámulok, és néha felnevetek, és mindvégig izgulok, mi lesz a vége… Valahogy annyira benne élek a történetben, hogy tényleg írás közben születik meg minden fordulat, nem írok előre vázlatot, és nem is tervezek el semmit, mert nem „erőszakolhatom meg” a már kiforrott jellemű karaktereimet és a sztorit… És amikor kész, amikor vége, akkor utána még néhány napig „lebegek”. Aztán kijavítom, átolvasom, és eleresztem… Vége. Akkor egy kicsit szomorú vagyok, űr támad bennem, de amikor ez a szakasz is lezárul, készen állok egy újabb történet megírására.

Mi(k) a következő regényterve(i)d?
Csak egy könyvig látok előre, pont azért, mert mindig csak az alaphelyzetet találom ki, és nem az egész történetet. Most a Cuba libre című regényemet írom, amelyben már sokkal bátrabban kísérletezem a karakterekkel, mint korábban bármikor. Nagyon boldoggá tesz, hogy még csak körülbelül a felénél tartok, de ez a regény már hetek óta vezeti a Bookline előjegyzési sikerlistáját, ami azt jelenti, hogy az olvasóim bíznak bennem, és várják a folytatást, várják, hogy ismét egy új világ kapuját tárjam ki előttük…

A mexikói című regényt most akár meg is nyerheted! 

Fotó: Valuska Gábor